CSODÁLATOS ISTENÜNK

Isten személyét, hatalmát, szándékait, szeretetét emberi értel­münkkel nem vagyunk képesek felfogni (ezt fejezi ki az a régi mondás is, mely szerint „Isten útjai kifürkészhetetlenek”).
Azonban mindazt, amit fontos tudnunk Róla, kijelenti nekünk a Szent Bibliában. Természetesen, ezek közül sem értünk vagy tudunk megmagyarázni mindent: Isten megismeré­sének legfon­to­sabb eszköze a hit, melynek fontosságáról és természetéről az előző fejezetben részletesen írtam.

 Egy Isten három személye

Isten egyetlen Isten, egyetlen ÚR, Aki mindemellett három személy: az Atya, a Fiú és a Szent Lélek – együttes megnevezé­sével a kora középkortól: Szentháromság. Ezt nehéz megérteni. A legkönnyebben talán a Nappal szemléltethető. Nap: egy égitest, éltető napsugár vagy időtartam? Igazából mindhárom.

ATYA

Az Atyáról az Apostoli Hitvallás ezt vallja meg: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, Mennynek és Földnek teremtő­jében”. Az Atya minden­nek és mindenkinek a teremtője, minden­nél és mindenkinél feljebb való, mindenható.
Először Jézus Krisztus nevezte Őt Atyának, és Ő engedte meg nekünk is, hogy Atyának szólítsuk. Előtte az ÚR, az Isten, az Elohim, illetve annak alapján, ahogy bemutat­kozott Mózes­nek, a JHVH – kiejtve: Jahve vagy Jehova – neveken szóltak Róla.

Az ember Atya-képe

Az e témához nálam jobban értő emberek szerint az ember Isten-képét, pontosabban Atya-képét a biológiai édesapjáról alko­tott képe alapozza és határozza meg. Ha ez a Te esetedben netán kellemetlen volna (sajnos sokan vannak így ezzel), hadd segítsek egy kicsit! Előszöris, hadd tágítsam ki a kört: véleményem szerint ez a személy az apa helyett lehet más, az ember az életében meghatá­rozó szerepet betöltő, idősebb férfi is. Másodszor, hadd osszam meg veled a magamét!
Az én Atya-képemet megalapozó személy nem az édesapám (bár a maga módján ő is szeretett), hanem az anyai nagypapám. A bölcs és kreatív, nagyvonalú, segítőkész, folyton valami újat alkotó ember, aki mindig örült nekem, keblére ölelt, tanított és tanácsolt, szeretett, bátorított; ha jót tettem, megdicsért, ha rosszat, akkor türel­mesen helyreigazított, és megbocsátott. Remélem, én is hasonló Atya-képet adhatok a gyermekeimnek.

K: Ez igazán megható, de meglehetősen szubjektív!
V:  Valóban, szükségképpen szubjektív, hiszen az ember maga is szub­jektív lény. E képzettársítások segítik korlátozott elménket, hogy egy számunkra használható képet alkothasson a felfoghatatlanról.

Teremtő Atyánk

Isten teremtette az eget és a földet, a világosságot, a konti­nenseket és a tengereket, a növényeket és az állatokat – végül pedig legkedvesebb teremtményét: az embert.
Pontosan hogyan állt elő minden az Ő teremtő szavára a galaxisoktól az egysejtűekig? Hogyan állította föl a természet törvényeit, amelyek működésben tartják az egész világot? A teremtés egy napja mennyi időnek felelt meg a mai időmérésünk szerint? Nem tudom.
Én igazából sajnos még ezt a számítógépet sem tudnám meg­tervezni vagy összeállítani, amelyen e sorokat írom, ennek ellenére eszembe sem jut kétségbe vonni azt, hogy valaki képes volt rá és megtette – hiszen itt van az eredmény, amely másként nem jöhetett volna létre!

K: Azért a világ keletkezésére már vannak logikusabb magyarázatok is!
V:  Modernebbek, tudományosabbnak látszók és hangzók vannak bőven, de vajon tényleg logikusak és helytállók is?!

A teremtés és a modern tudomány
Az emberi elme újabb és újabb magyarázatokat talál ki a világ és az ember keletkezésére – és a maga korában mindegyiket moder­nebbnek gondolják az előzőnél.
Természetesen nem ismer­hetem mindegyik elméletet, de hadd mondjam el szerény (termé­szet­tudományi diploma és Nobel-díj nélküli) véleményemet a két legközismertebbről! Előre is bocsánat, ha valakit megbántanék.

A „modern” természettudósok a Világegyetem keletkezését próbálják az ősrobbanással magyarázni – arra azonban már nincs megnyugtató magyarázatuk, hogy ugyan mi robbant ilyen nagyot, amikor még semmi sem volt?

Az élővilág sokféleségére adott „modern” magyarázat pedig régóta az evolúció. A törzsfejlődés vitathatatlanul egy valóságos jelen­ség: a fajuk szerint megalkotott élőlények alkalmaz­kodnak a környe­ze­tükhöz, így pl. a sarkvidéki állatok nagy­részükben fehérek, és hamar elpusztulnának a dzsungelben vagy a sivatag­ban, amelynek körülményeihez ottani rokonaik kiválóan alkal­maz­kodtak. Ezt nevezik mikro-evolúciónak.
Azonban nagy tévedésnek tartom ebből a makro-evolúcióra, vagyis a termé­sze­tes kiválogatódás és a környezethez való alkalmazkodás minden­hatóságára következtetni.
Ez azt jelentené, hogy az egyik egysejtűből lettem én, a másikból az eperfa az udvarunkban, a harmadikból pedig a fán lévő katicabogárka: mindez pedig a véletlenszerű fejlődés eredményeként alakult volna így. Ezt a feltételezést a legjobb indulattal sem találom racionálisnak.

 Mindenható Atyánk

 Isten mindenható és mindent tudó ­– tehát hatalmában áll bármit megtenni, amit csak akar. Nem korlátozza sem az idő, sem a tér, számára nincs lehetetlen.

Isten szeme mindent lát és Isten füle min­dent hall!
Nagyon igaz ez a régi kis szólás-mondás. Isten látja, amit teszünk, hallja, amit mondunk, sőt, azt is tudja, hogy mit gon­dolunk vagy érzünk. Ez nem fenyegetés, hanem ígéret: ő nem egy szuperkém vagy titkos rendőr, nem lebuktatni vagy megbüntetni akar minket, hanem szeretettel segíteni, támogatni az életünket.
A valóságban nincs Isten háta mögötti hely; még egy vár­börtön mélye, sőt, egy tengeralattjáró fölötti többezer méternyi víztömeg sem választhat el Tőle.
Ő hallja az imádságainkat. Mindegyiket! Ha a szobánkban némán imádkozunk, azt ugyanúgy, mint ha egy hegytetőn állva kiáltunk Hozzá. Sőt: nemcsak hallja, de érti is: magyarul, japánul, szuahéli vagy bármilyen más nyelven. Mindemellett, ha a Földön rajtam kívül még egymilliárd ember imádkozik velem egy időben, akkor is mindannyiunkra száz százalék figyelmet tud fordítani egyszerre.

 Mindenható Atyánk nem a mindenható szolgánk!
Gyakran mondják az emberek: „Ha Isten mindenható, igazán tehetne értem is valamit!” Igazából nagyon sokat tett és tesz értünk, sőt, még többet is, ha megkérjük rá.
Isten azonban nem egy dzsinn a palackból, aki minden kíván­ságot teljesít, hanem egy szeretettel nevelő, gondoskodó, sőt, ha kell, szigorú Atya. Az örökkévalóság perspektívájából látja az életünket, és pontosan tudja, hogy ami most fáj, az majd a javunkra lehet, vagy ami kívánatos, az bajt hozhat ránk.

 Isten mindenhatóságának korlátja

K: Ha Isten tényleg mindenható, akkor tud akkora követ teremteni, amit ő maga sem tud elmozdítani?
V:  Ezzel a paradoxonnal (vagyis látszólagos ellentéttel) régóta bombáz­zák a hívőket az Istenben hinni nem akarók. A válasz azonban megvan e kérdésre, mégpedig egy egyértelmű igen! Ez a kő pedig a kemény szívű ember szíve!

Isten maga korlátozza a mindenhatóságát, mégpedig azáltal, hogy szabad akaratot adott nekünk. Nem robotoknak teremtett minket, hanem önállóan gondolkodó lényeknek: Megadta szá­munkra a döntés lehetőségét és felelősségét. Ezzel együtt van mondani­valója számunkra, és ellát minket tanácsokkal útmuta­tásokkal, sőt, parancsolatokkal is. Azonban (bár minden joga és lehetősége meglenne rá) sohasem veszi át az értelmünk, érzelmeink vagy akaratunk fölötti uralmat.

Szerető Atyánk

 A legjobbat a végére hagytam: Atyánk nagyon szeret minket, sokkal jobban, mint azt el tudnánk képzelni. Az irántunk való jóságát, szeretetét már abban is meg­mutatta, hogy életet adott nekünk és életben tart minket: azért vagyunk, mert Ő azt akarja, hogy legyünk.
Isten szeret minket, és azt várja tőlünk, hogy mi s szeressük Őt. Egy kis szójátékkal élve: szeretetből alkotott meg, szeretetre.

K: De ha Isten tényleg olyan jó, és annyira szeret minket, akkor miért tesz ilyen sok rosszat velünk?! Betegségek, katasztrófák, háborúk, vérszomjas vadállatok és még vérszomjasabb emberek, bűnözés, gyermekek árvaságra jutása, meggyilkolása vagy éhhalála… ezek nem a szeretetről szólnak.
V:  A szenvedés, a bűn és az értelmetlen, tragikus halál nem Isten műve.

Az emberek hajlamosak a megélt vagy látott rossz dolgok miatt kétségbe vonni Isten létezését, rosszabb esetben pedig Őt vádol­ni, közönyösnek vagy gonosznak nevezni, netán káromolni is. Pedig Isten igazán jót akar nekünk. Reményt és jövőt ígér számunkra, és boldognak akar látni minket. Ő a világot biztonsá­gosnak, az élőlényeket pedig jámbornak és barátságosnak terem­tette. Egyáltalán nem közömbös irántunk, nem gyönyörködik az ember szenvedésében vagy halálában, és nem akarja, hogy bár­kivel bármi rossz történjen!

K: Ezek szerint Isten mindenható, mégis az Ő akarata ellenére meg­történnek ezek a rossz dolgok? Az egyik állítás teljesen ellent mond a másiknak!
V:  Igazából ez az ellentmondás is csak látszólagos. Hadd fejtsek ki bővebben két olyan okot, amelyről más vonatkozásban már esett szó.

 Az egyik ok, amiért a mindenható Isten akarata ellenére a rossz dolgok megtörténnek, a szabad akarat, és az azzal járó dön­tési, cselekvési szabadság, pontosabban annak káros mellék­hatása: a bűn, amelyről veszélyessége és alattomossága miatt a későb­biekben részlete­sebben is szót ejtünk. A szabad akarat (e mellékhatása miatt) nagyon sok problémával és veszéllyel jár, de még ezzel együtt is óriási érték, és Isten túlságosan szeret minket ahhoz, hogy elvegye tőlünk. Inkább más módon bánik el a bűnnel, amelyekre ugyancsak visszatérünk a későbbiekben.

A másik ok egy kicsivel nehezebben emészthető: Isten az örök­ké­valóság perspektívájából szemléli az életünket, és onnan mindent sokkal valóságosabban lát, mint mi innen lentről.
Isten gyakran nem adja meg a jót, vagy megengedi a kellemet­len­séget, netán a tragédiát is az életünkben, hogy valami sokkal jobbat adhasson nekünk, vagy valami sokkal rosszabbtól óvhas­son meg bennünket.
Ezeket akkor ott nem látjuk így át, de később sokszor mondjuk vagy gondoljuk: „Milyen jó, hogy nem sikerült, pedig akkor mennyire akartam!”, vagy „Milyen jó, hogy így alakult, pedig akkor mennyire tiltakoztam ellene!”
Egy közeli ismerősöm felesége rákbeteg lett. Sikerült meg­győznöm, hogy magától Istentől kérjünk számára segítséget. Isten meg is gyógyította őt: sok-sok éve a rák nyoma sem mutatható ki a szervezetében. A biológiai élet és egészség mellé meg­kapta az örök életet is, sőt, tovább is adta: megtért a férje és a fia is, és gyógypedagógiai gyakorlatával élve sok száz olyan értelmi fogyatékkal élő kisgyermeknek adta át Isten üzene­tét, akiknek mi nem tudnánk, ugyanis betegségük miatt sokukkal szót sem érte­nénk (ezt onnan tudom, hogy megpróbáltam).
Isten azonban nem minden esetben fordítja ilyen látványosan jóra a rosszat. Sokszor nem értjük, hogy miért teszi vagy engedi meg ezt vagy azt. Ő nem is várja el tőlünk, hogy mindent értsünk, vagy hogy egyet is értsünk vele. Azt várja el, hogy szeressük Őt, ennélfogva higgyünk és megbízzunk Benne.

Ézsaiás próféta az erről szóló üzenetet így adja át nekünk:
»Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gon­do­la­taitoknál!«                                     (Ézsaiás 55.8-9.)

FIÚ

Isten második személyét, a Fiút Jézus Krisztus néven ismeri az emberiség. A Jézus – eredetileg: Jesua – név egy gyakori férfinév volt, de az Ő esetében éppen azt fejezi ki, amit eredetileg jelent: Isten a szabadító. A Krisztus név nem a személyneve, hanem a méltóságát, tisztségét fejezi ki. Az eredeti görög szó – Khrisztosz – jelentése azonos a héber Mossiah, illetve magyarosan Messiás szóval: Felkent. Az ókori Izraelben a királyokat, a prófétákat és a papokat kenték fel méltóságukra illatos növényi olajjal.
A Jézus Krisztus név tehát ezt jelenti: a felkent király, próféta, pap, aki által Isten megsegít, megszabadít.
Isten Fia azonban már a világ teremtése előtt élt, a Mennyei dicsőségben, mint isteni személy. A Szent Bibliából, Pál apostol­tól ezzel kapcsolatban az alábbiakat tudhatjuk meg Róla:
»A ki képe a láthatatlan Istennek, minden teremt­mény­nek előtte született; Mert Ő benne teremtetett min­den, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatat­lanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejede­lem­ségek, akár hatalmas­ságok; minden Ő általa és Ő reá nézve teremtetett. És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.«            (Kolossé 1.15-20.)

 Isten emberré lett!

 A Fiú az emberek iránti szeretetből és könyörületből, isteni dicsőségét hátrahagyva, glória nélkül érkezett az emberek világá­ba. Istenből emberré lett, hogy megmenthessen minket. Csodálatos fogantatásáról, születéséről, életéről, szörnyű kereszt­haláláról és dicsőséges feltámadásáról egyházi és népi szer­tar­tások, irodalmi művek, filmek, rajzfilmek sokasága szól, így kultúránkban mindenki sokat tud róla, ha akarja, ha nem.
Mégis, hadd osszam itt meg veled a gondolataimat arról, ami engem Jézus földi életéből a leginkább megérint: hogy ameddig ember volt Ő, addig milyen csodálatos jellemű ember volt.

Az első harminc év
Jézus a Menny dicsőségéből érkezve nem egy palotában, hanem egy istállóban született meg, ahol Mária és József jászolba fektette Őt. Ez nagyon romantikusnak látszik a templomi ábrázolásokon, a valóságban azonban a hideg, fertőzésveszélyes, trágyától bűzlő barlangistálló és az állatok nyálával szennyezett jászol talán a legméltatlanabb körülmény, ahogyan ember születhet. Így már születésekor is osztozott az emberi sirs nehézségében.
Gyermekként rendkívül bölcs, mégis kedves volt, és engedel­mes édesanyja, Mária, de nevelő­apja, József iránt is.
József mellett kitanulta az ács­mesterséget. Jól ismerte a kemény, veszélyes, verejtékes és felelősségteljes fizikai munka nehézségét, fáradal­mait.

Mennyei szolgálat a Föld porában
Jézus földi életének kb. harmincadik évében kérésére Keresztelő János bemerítette Őt a Jordán folyóba. Ekkor a Szent Lélek fehér galamb képében leszállt rá, az Atya pedig mennyei szózattal nevezte meg Őt szeretett fiaként az ott lévő ember-sokaság előtt. Ezután azonban nem valami nagy dicsőség következett, mint várnánk, hanem valami egészen más.
A Szent Lélek kivitte Jézust a sivatagba, ahol negyven napi böjtöléssel készült föl új szolgálatára.
A hosszú böjt végén megérkezett az ördög is, hogy megkísértse, azzal a három dologgal, amelyekkel az embereket a legered­ményesebben szokta. Ő azonban megállt a kísértésekben, és győzedelmeskedett.

Jézus mindezeket követően megkezdte valódi földi szolgá­latát, azt, amiért jött, és amelynek célját Ő maga így mondta el a Zsinagógában, az Ószövetség egy részletének felolvasásával:
»Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdes­sem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meg­gyógyít­sam, hogy a foglyok­nak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesuj­tottakat, Hogy hirdessem az Úrnak kedves eszten­dejét.«   (Lukács evangéliuma 4.18.19.; az evangyéliom szó régiesen evangéliumot, vagyos örömhírt jelent.)

Elhívta és kiképezte tizenkét tanítványát. Szeretettel és türelem­mel taní­totta, tanácsolta, igazí­totta helyre őket.
Három éven át járta velük Izrael földjét. Isten igazságaira és egymás szeretetére tanította az embereket, e tanításai ma is a keresztény élet alapjai, sőt, kultúránk erkölcsi rendszere is ezeken az alapokon áll. Számos csodát tett, de sohasem a maga kényelmére, hanem mindig az emberek javára, megsegítésére. Természetfölötti módon gyógyította a betegeket, halot­takat támasztott föl.
Tűrte a nap hevét, és a szolgálattal járó rengeteg munkát, lemondást. Akkor sem küldte el a hozzá jövő tömeget, amikor kimerültségében és gyászában tanítványai szűk körében szeretett volna lenni, hanem türelemmel tanította, gyógyította, sőt, meg is megvendégelte őket.

Elérkezett nagycsütörtök, az utolsó este. Az utolsó vacsorán Jézus a kenyérrel és a borral bemutatta az úrvacsorát, mint tökéletes áldozatot. A Gecsemáné-kertben gyötrődve, vért izzad­va imádkozott, míg a magával hívott tanítványai kétszer is szépen elaludtak, Júdás pedig éppen az elfogóit vezette el hozzá.
Jézus angyalok seregeit hívhatta volna segítségül, mégis engedte magát elfogni, sőt, a támadók egyikét meg is gyógyította. Az emberiség jótevőjét elhurcolták, vallatták, kínozták és meg­alázták, mint valami közveszélyes bűnözőt. A hamis vádakat hamis tanúkkal igyekeztek bizonyítani. Ő igazat mondott, mire istenkáromlással vádolva arcon köpték és halálra ítélték. Hajnalra pedig a néhány órája még halálig tartó hűséget fogadó Péter apostol is háromszor megtagadta.

Elvégeztetett!
Végül tulajdon népének vallási vezetői a megszálló Római Birodalom hatósága elé hurcolták, és a néhány napja még Jézust éljenző tömeggel együtt, kiabálva követelték a keresztre feszí­tését. (A kereszthalál a római „igazságszolgáltatás” legsúlyosabb és leg­fájdal­masabb büntetési neme volt. Az emberek legyilkolását cirkuszban ünneplő rómaiak is annyira szörnyűnek találták, hogy még az említése is szalonképtelennek számított, később pedig el is törlték.)
Pontius Pilatus helytartó mindent megtett, hogy ne kelljen ezt a szörnyű ítéletet meghoznia: lehetőséget adott Jézusnak önmaga védelmére, de Ő nem élt vállalta, amit vállalnia kellett. Végül, engedve a tömeg követelésének és fenyegetéseinek, Pilátus kimondta a halálos ítéletet.
Jézust rettenetes módon megkorbácsolták a római katonák, megalázták és gúnyt űztek belőle. Majd következett a kálvária: az átvirrasztott éjszaka után, korbácstól vérző sebekkel, fején tövis­koronával magának kellett vinnie a keresztet, végig a Fájdalmak Útján (­Via Dolorosán), a ­ Koponya-hegyen (Golgotán) kialakított kivégzőhelyig.
A bámészkodó tömeg előtt meztelenre vetkőztették, majd kezeit és lábait hatalmas szögekkel átütve, keresztre feszítették: az Isten ártatlan Fiával éppen úgy bántak el, mint egy súlyos bűnért elítélt rabszolgával!
A feladatra kiképzett katona pontosan tudta, hová kell ütni a szögeket, hogy ki ne szakadjanak, és úgy roncsolják az ereket, idegeket, hogy hosszan tartó, rettenetes kínokat okozzanak.
Ezután minden levegővétel szenvedés volt, egyre nehezebb, egyre több fájdalommal járó küzdelem még egy perc életért. Jézus hat órán át szenvedett a kereszten, és közben a világ összes bűnét, fájdalmát, betegségét magára vette és elszenvedte. Végül pedig megélte a legszörnyűbbet is: az Atyától való elszakí­tottságot. Mindezt úgy, hogy isteni hatalmánál fogva bár­mikor leszáll­hatott volna a keresztről. Körülötte ott gúnyolódott a sokaság, örvendeztek fájdalmának azok, akik a keresztre juttatták, kegyet­lenül okozták és szemlélték kínjait a kivégző­osztag katonái, Ő azonban nem bosszúért kiáltott, hanem imád­kozott ezekért az emberekért: »Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek«.
»Elvégeztetett« – kiáltotta utolsó erejével, majd bekövetkezett a fulladásos halál. Az emberiség megváltása, a Sátán legyőzése, Isten és az ember kapcsolatának helyreállítása az Ő kereszthalála által, egyszer és mindenkorra elvégeztetett. A templom kárpitja, amely addig a Szentek Szentjét, Isten földi megjelenésének helyét elválasztotta a külvilágtól, felülről lefelé kettéhasadt: Isten jelenléte és kegyel­me kiáradt az egész világra.
Jézus testét eltemették, de nem maradt a sírban: harmadnapra feltámadott, és még negyven napon át tanította, bátorította, vigasztalta tanítványait, majd megadta nekik azt a feladatot, amely ma is minden keresztény számára a legfontosabb: az Ő kegyel­mének hirdetését.
Mindezek után fölment a Mennybe, és Isten jobbjára ült, sokkal nagyobb dicsőségben és hatalommal, mint földi életének kezdete előtt. Így lett Jézus Krisztus úr mindenek fölött, királyok királya és uraknak ura, és így lett a mi tökéletes főpapunk.

Jézus Krisztus, tökéletes Főpapunk

 Jézus Krisztus a mi Főpapunk, azonban egészen másmilyen főpap, mint amilyenre először gondolnánk.

K: Nekem a főpapról egy tekintélyes öregúr jut eszembe, aki a köznéptől elérhetetlen távolságban, elegáns ruháiban és ékszere­ivel minden komo­lyabb erő­feszítés nélkül remekül él abból, hogy ilyen magas méltóságot visel.
V:  Bevallom, nekem is. Jézus azonban a legkevésbé sem hasonlít egy ilyen főpapra. Az Ő számára a főpapság nem egy jól fizető állás és megbecsült pozíció, hanem értünk vállalt munka és áldozat.

Véleményem szerint minden papnak, és különösen a főpap­nak a kötelessége egyrészt az, hogy összeköttetést teremtsen Isten és az ember között, közvetítse Isten tekintélyét, parancsola­tait és szere­tetét, másrészt pedig az, hogy építse, gondozza, egyben tartsa – egy szóval: pásztorolja – a hívők közösségét. Jézus mindezt önfeláldozóan és tökéletesen teszi meg:

»Lévén annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az ege­ken, Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallá­sunk­hoz. Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizo­dalom­mal a kegyelem királyi szé­kéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet talál­junk, alkalmas időben való segítségül.« (Zsidókhoz írt levél 4.14-16.)

Tekintsük végig, hogy mit tudunk meg e bibliai szakaszból!

Áthatolt az egeken értünk!
Jézus áthatolt az egeken – volt hatalma és szándéka is megtenni, és megtette! Kétszer is, és mindkétszer értünk! Először akkor, amikor mennyei dicsőségéből, természet fölötti módon eljött a Földre, hogy megmentsen minket. Másodszor akkor, amikor kereszthalála után negyven nappal, tanítványai szeme láttára, őket áldva fölment a Mennybe. Az út pedig, amelyet Ő tört a Menny és a Föld között, nem zárult be mögötte! Megnyitotta számunkra is a Mennyel való kapcsolat lehetőségét, és a Mennybe vezető utat.

Meg tud indulni gyarlóságainkon
Jézus nem a mennyei magasságból néz le ránk, hanem ismeri a földi életet. Volt éhes, szomjas, fáradt, szomorú, megismerte a rajongók ünneplését és a kirekesztettséget, a megaláztatást, és még a haláltusa fájdal­mát is. Minden gondot, bajt, csábítást, szenvedést ismer, amivel nekünk, embereknek szembe kell néz­nünk a földi életben, de sohasem esett bűnbe. Mindezért, vagy talán mindezek ellenére nem megvető fölénnyel tekint le gyen­­ge­­ségeinkre, botlá­sainkra és bűne­inkre, hanem együttérző irgalmassággal.

A kegyelem királyi székében ül
Amint azt Ő maga mondja, néki adatott minden hatalom Mennyen és Földön; az Ő nevére minden térd meghajol – Ő pedig mindenek fölötti, végtelen hatalmával élve kegyel­met és alkalmas időben való segít­séget, sőt, örök életet adjon mindazoknak, akik bizalom­mal járulnak Őhozzá.

K: Az, hogy Jézus mindent megbocsát, nem épen bíztatja a bűnöst arra, hogy bűnözzön csak bátran? Másrészt: a bűnösnek való megbocsátás nem igazságtalanság az áldozattal szemben?
V:  Mindkét kérdésre a határozott válaszom, hogy nem. Miért nem? Ezt alaposan kifejtem majd a harmadik és a negyedik fejezetben.

Ő az Egyház feje
Az Egyháznak, a Benne hívők közösségének vezetője Krisztus, aki nem hagyta, és soha nem is hagyja el az övéit. Ez a kapcsolat azonban sokkal több egy vezető-közösség viszonynál: Ő a szent Egyház feje, az Egyház pedig Krisztus teste – teljes, elválaszt­ha­tatlan, szoros szövetség, folyamatos együtt­műkö­dés. Itt nem lehet sem vezetőváltás, sem pedig felmon­dás a vezető részéről!

K: Azt mondod, hogy az egyház feje a Krisztus. De melyik egyházé? A katolikusé, a reformátusé, az evangélikusé, vagy valamelyik kisebbé?
 V:  Az Egyház valójában ténylegesen egy: a szentek közössége, amelyet nem választhatnak szét a felekezeti vagy szervezeti határok, sem az országhatárok, de még az évszázadok sem! Erre a kérdésre fontosága miatt szintén visszatérünk, és alaposan kifejtjük majd a harmadik fejezetben.

Tökéletes áldozó és tökéletes áldozat

Ősidők óta minden vallás és minden emberi közösség papjai mutatnak be áldozatot isteneik kiengesztelésére: állatokat, növé­nye­ket, ételeket, legrosszabb esetben akár embert is.
Arra azonban egyedül Jézus Krisztus vállalkozott, hogy ön­magát adja áldozatul. Mint ember, szenvedett és meghalt a kereszten, és mint isten, ezzel az áldozatával el tudta venni a bűneinket! Erre az áldozatra emlékezünk az úrvacsorával, – a katolikus egyházban a szentáldozással –, amelynek során a kenyér formá­jában jelképesen az Ő testét esszük, amelyet értünk megkínoztak és megöltek, a borral pedig, ugyancsak jelképesen, az Ő vérét isszuk, amelyet értünk kiontottak. Ezt az Ő parancsára tesszük, ameddig vissza nem jön értünk.

Ószövetségi próféciák Jézus Krisztusról

 Jézus Krisztus földi életét és szolgálatát az Újszövetségből ismerhetjük meg. Rendkívül érdekes és a hitelesség szempont­jából különösen fontos azonban, hogy az Ószövetség könyveiben több helyen, évszázadokkal korábbról megdöbbentően pontos és részletes próféciákat, vagyis Isten által sugallott előrejelzéseket, úgynevezett próféciákat olvashatunk Róla. E próféciák közül itt csak azt a kettőt idézem és kommentálom röviden, amelyeket a legérdekesebbnek tartok.

 Jézus keresztre feszítése Dávid zsoltárában
Dávid király kb. ezer (!) évvel Jézus születése előtt írta meg zsoltárait. A 22. zsoltárban az alábbiakat olvashatjuk:
»Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?«
Ez volt a kereszten szenvedő Jézus halála előtti, utolsó monda­tainak egyike. Ez persze magyarázható azzal is, hogy Jézus jól ismerte az Ószövetséget, így a zsoltárokat is, és lehetséges, hogy sok más hithű zsidó ember is kiáltotta ezt szenvedései közepette.

 »Mindenki csúfolódik rajtam, aki engem lát; elhúzzák szájukat, és fejüket rázzák: Az ÚRra bízta magát, mentse meg ő! Szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!«
Csakugyan így csúfolták Jézust a kereszt alatt álló sokaságból. Ez már nem magyarázható azzal, hogy Ő jól ismerte az Ószövetséget.

 »Erőm kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél engem. Mert ebek vettek körül, a gonoszok serege fogott körül engem; átlyukasz­tották a kezemet és a lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám.
Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vet­nek.«
Dávid király személyesen sohasem láthatott kereszt­re feszítést, mivel az évszázadokkal később és ezer kilométerekkel távolabb született meg valaki elméjében. A kezek és a lábak átlyukasztásának leírása azonban csaknem teljes bizonyos­sággal e szörnyű kivégzési formára utal. Az erőteljes, kínzó kiszáradás és a minden csontra kiható, rettenetes fájdalom a hozzáértők szerint ugyancsak a keresztre feszítés jellegzetes velejárója volt. A még haláltusájában szenvedő halálraítélt ruháin való meg­osztozás a kivégzők között római szokás volt, szintén évszázadok­kal a Dávid utáni időktől. A köntösre való sorsvetetés pedig végképpen és egyedileg Jézus kivégzését vetítette előre. 

Ézsaiás próféciája Jézusról
Ézsaiás próféta háromszáz évvel később – tehát még mindig hétszáz évvel Jézus születése előtt – gyönyörűen és kifejezően írta le Jézus szolgálatát könyvének 53. részében. Ez nem is igényel további kommentárt, csak olvassuk végig figyelmesen!

 »1 Ki hitte el, amit hallottunk, és az ÚR karja ki előtt lett nyilvánvaló?
2 Úgy nőtt föl színe előtt, mint egy vesszőszál, mint gyökér a száraz földből. Nem volt neki alakja és ékessége. Néztünk rá, de ábrázata nem volt kívánatos.
3 Megvetett és emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől arcunkat elrejtjük, megvetett volt, és nem gondoltunk rá;
4 pedig a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmainkat hordozta. De mi azt gondoltuk, hogy Isten ostorozza, veri és kínozza,
5 jóllehet a mi bűneinkért kapott sebeket, a mi vétkeinkért törték össze. Őt érte a büntetés, hogy nekünk békességünk legyen, és az ő sebei árán gyógyultunk meg.
6 Mindnyájan, mint juhok, eltévelyedtünk, mindenki a maga útjára tért, de az ÚR őrá vetette mindnyájunk vétkét.
7 Kínozták, és ő megalázta magát, száját nem nyitotta ki. Mint a bárány, amelyet mészárszékre visznek, és mint a juh, amely megnémul az őt nyírók előtt, ő sem nyitotta ki száját.
8 Erőszakkal és elítélve vitték el, és kortársai közül ki gondolt arra, amikor kivágták az élők földjéből, hogy népem bűnéért éri a büntetés?
9 A gonoszok között adtak sírt neki, és a gazdagok mellé jutott halála után. Pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem volt a szájában.
10 Az ÚR akarata volt az, hogy gyötrődjön és összetörjön azért, hogy saját lelkét áldozatul adva meglássa majd utó­dait, napjai meghosszabbodjanak, és keze által megvalósul­jon az ÚR akarata.
11 Mert lelke szenvedése nyomán látni fog, és meg­elégedett lesz. Az ő megismerése által igaz szolgám sokakat igazzá tesz, mivel ő hordozza vétkeiket.
12 Ezért a nagyokkal osztok részt neki, és a hatal­masokkal együtt kap zsákmányt, mert halálra adta életét, és a bűnösök közé számították, noha sokak bűnét hordozta, és közbenjárt a bűnösökért.«

 Jézus Krisztus visszatér a Földre!

 Jézus Krisztus másodszor is el fog jönni a Földre, de nem csecsemőként, hanem mennyei dicsőséggel és hatalommal. az ég felhőin. Ezzel nem új időszámítás kezdődik, mint első eljövete­lével, hanem lezárul a történelem. Ez az eseménysor lesz az, amelyet világ végének, vagy apokalopszisnek is neveznek.

K: Jó, de mikor fog ez megtörténni? A különböző vallások és jóslatok már emberemlékezet óta hirdetik, hogy mindjárt eljön a világ vége, aztán még azóta sem ért ide!
V:  Azt, hogy mikor érkezik el ennek az ideje, nem tudhatjuk, mert Isten nem akarja a tudomásunkra hozni. Amikor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha tudnánk, arra jutottam, hogy tényleg sokkal jobb nekünk ez így!

Erre a bizonyos időt tudakozó kérdésre Jézus így válaszolt tanít­­ványainak:
»Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.« (Apostoolok cselekedetei 1.7.)
Az, hogy Jézus még nem jött vissza, nem késlekedés, hanem kegyelem, hogy minél több ember részesülhessen az üdvös­ségben. Én – bár keresztény emberként természetesen magam is várom az Ő eljövetelét – nagyon hálás vagyok, hogy tart még a kegyelem ideje. Ha például csak száz évvel ezelőtt jött volna el (ami az Ő szempontjából a Mennybe menetele óta eltelt, csaknem kétezer évhez képest szinte semmi), nekünk esélyünk sem lenne az üdvös­ségre, sőt, még csak meg sem születhettünk volna.

K: Jól értem, Jézus azért jön el majd újra, hogy mindenkit és mindent elpusztítson?
V:  Éppen ellenkezőleg: halandó vagy már halott testünket örökké élővé és romolhatatlanná teszi, és elszennyezett, fertőzött világunk helyett új eget és új földet, tiszta, egészséges világot teremt, ahol együtt tölt­hetjük Vele örök életüket (amelyről bővebben írtam az első fejezetben).

SZENT LÉLEK

Isten harmadik személyéről, Szent Lélekről tudnak általában az emberek a legkevesebbet, pedig Ő az, aki által a legközelebbi kapcsolatba kerülhetünk Istennel. A modern keresztény közösségekben és irodalomban igen gyak­ran a Szent Szellem néven nevezik Őt.
A Biblia valóban a görög „pneuma” szót használja, amelynek jelentése: szél vagy szellem. Amikor azonban a bibliafordításokat készítették, a szel­lem (mint sokak számára ma is) kifejezetten rossz érzést keltő, a kísértetre vagy valamiféle gonosz lényre utaló szó volt, ezért váltották ki az eredeti, Szent Szellem nevet a Szent Lélek vagy Szentlélek szóhasználattal. Szent Lélek, Szentlélek, Szent Szellem – igazából mind a három név helyes, és ugyanarra a személy­re utal.

Szent Lélek valódi isteni személy!

Egyes vallási közösségek és tanítások Szent Lelket valamiféle személytelen energiának kép­zelik el. Ez azonban tévedés. Ő egy személy, aki az Atyával és a Fiúval tökéletes összhangban áll, de önálló akarattal rendelkezik, és önállóan cselekszik. Aktívan közre­működött a világ terem­tésében, hatékonyan támogatta Jézus Krisztus földi szolgálatát, és számtalan módon segíti a keresztény embereket.

Jézus ígéretei és tanításai a Szent Lélekről

 Jézus Krisztus mennybe menetele előtt megígérte, hogy helyette egy másik isteni személy fog eljönni: a Szent Lélek, aki…

Az Igazság lelke, vigasztalónk és tanítómesterünk
»Ha szerettek engem, megtartjátok a parancsolataimat, és én kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad majd nektek, hogy veletek maradjon mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja és nem ismeri őt, de ti ismeritek, mert nálatok lakik, és bennetek lesz.«  (János evangéliuma 14. 15-17.)
»A Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az majd mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek.« (János evangéliuma 14. 26.)»Még sok mondanivalóm van, de most nem tudnátok elhordozni, de amikor eljön az, aki az igazság Lelke, elvezet majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket kijelenti nektek. Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és kijelenti nektek.« (János evangéliuma 16. 12-14)
Szent Lélek tehát az Igazság Lelke, tanítómesterünk, aki Isten igazságaira tanít minket, és segít, hogy minden eszünkbe jusson a kellő időben, az is, amire magunktól nem emlékeznénk.
Vígasz­talónk is egyben, aki mellettünk áll, megerősít és támogat minket a nehéz időkben.

Védelmezőnk, ügyvédünk
A vígaszatló szó az Újszövetség eredeti, görög nyelvű szöve­gében védelmezőt, pártfogót, ügyvédet is jelent. Védelmez a gonosz erőktől és a magunk gonosz gondolataitól, a az emberek és az ördög vádaskodásaitól. Ügyvédünk akkor is, amikor a hatalom számon kéri rajtunk a hitünket, és ezt egy különös módon teszi: Ő maga szól rajtunk keresztül:
»Amikor majd zsinagógákba hurcolnak, felsőbbségek és hatóságok elé állítanak benneteket, ne aggodalmaskodja­tok, hogy miként védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít titeket, mit kell mondanotok.« (Lukács evangéliuma 12.11-12.)

Erőt ad a szolgálathoz
Jézus nagyon jól tudta, hogy tanítványainak, követőinek természet fölötti erőre, bátorságra és védelmezésre lesz szüksé­gük ahhoz, hogy a rájuk bízott különösen fontos szolgálatot el tudják látni. Ezért »Amikor együtt volt velük, meghagyta nekik, hogy ne men­jenek el Jeruzsálemből, hanem várják meg az Atya ígé­retét, amelyről azt mondta: Hallottátok tőlem, hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban nemsokára Szent­lélekkel fogtok megkereszteltetni.« (Apostolok cselekedetei 1.4-5.)
Ezután pedig megadta nekik azt a csodálatos ígéretet és óriási, de szép feladatot, amit nekünk, mai keresztényeknek is:
»De erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samá­riá­ban és a föld legvégső határáig.« (Apostolok cselekedetei 8.)

A Szent Lélek kiáradása

 Jézus megígérte a Szent Lélek eljövetelét, és ha Ő valamit ígér, akkor annak úgy is kell lennie! Mennybe menetele után tíz nappal, pünkösd napján Isten kiárasztotta, minden ember számára elküldte a Szent Lelket.
(Isten Lelke sokszor vezérelt, tanácsolt egyes embereket már a kezdetektől: pl. Mózest, a nagy királyokat és prófétákat, sőt, Isten az Ő útján ihlette a Szent Bibliát, de ez a különlegeskapcsolat addig csak kevesek számára adott, kivételes kegy volt.)

A Szent Biblia így számol be a csodálatos pünkösdi eseményről, a Szent Lélek kiáradásáról:
»Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szél­rohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöl­tötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyel­vek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszáll­tak mindegyikükre.
Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyel­veken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi élt akkor Jeruzsálemben, akik a föld minden nemzete közül jöt­tek. Amikor ez a zúgás támadt, összefutott a sokaság, és zavar támadt, mert min­denki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.« (Apostolok cselekedetei 2. 1-8.)

 A Szent Lélek ma

 A Szent Lélek ugyanúgy árad tovább a keresztények közös­ségébe, és ugyanúgy munkálkodik, mint ahogy azt a Szent Bibliában olvashatjuk. Ahogy csaknem kétezer éve, ma is csak megtért, hívő keresz­tényekre árad ki, általában a Szent Lélekkel már betöltött ember kézrátétele és imádsága útján, és a betöltekező ember kérésére. (Kivételes esetben kérés és emberi közreműködés nélkül is kiáradhat valakire a Szent Lélek, de sohasem az érintett akarata ellenére.)

K: A keresztényektől hallottam már azt is, hogy kiárad valakire a Szent Lélek, olyat is, hogy betölti, de olyat is, hogy a hívő bemerítkezik, vagy megkeresztelkedik Szent Lélekkel. Mi a különbség ezek között?
V:  Ezek mind ugyanazt az eseményt fejezik ki, kétféle nézőpontból.

Amikor a Szent Lélek kiárad valakire, akkor be is tölti őt – úgy is mondhatjuk, hogy betölti a már említett, Pascal által meg­nevezett Isten alakú űrt. Ugyanakkor a hívő ember bemerítkezik a Szent Lélekbe, és egy különleges keresztséget vesz föl általa. Ezáltal egy nagyon belsőséges kapcsolatba kerül Istennel. Ez ahhoz hasonlítható, mint amikor a vízbe merítünk egy poharat: a pohár a vízben lesz, a víz pedig a pohárban. Ugyanígy, a Szent Lélekbe bemerítkező embert betölti a Szent Lélek, és dolgozik a belsőjében: gyógyít, tanácsol, vígasztal, vezet.
Fontos tudnunk, hogy a Szent Lélek sohasem erőszakos vagy tolakodó, nem veszi át tőlünk az önrendelkezés lehetőségét vagy a tudatunk fölötti irányítást.

K: Igaz az, hogy amikor ez az állítólagos Szent Lélekkel betöltekezés megtörténik, akkor furcsa dolgokat tesz az ember, mint aki valamiféle révületbe esett, vagy netán megbolondult?
V:  Felületesen nézve egyes embereknél talán tényleg látszhat így.

 A Szent Lélekkel való betöltekezést általában erős érzelmek kísérik, amelyekre a különböző emberek természetesen külön­böző­képpen reagálnak. Van, aki harsányan nevet, más zokog, megint más hangosan örvendezik vagy boldogan énekel, és olyan is van, aki ezeket kombinálja; de olyan is, aki semmi ilyet nem tesz. Én például leírhatatlanul mély szeretetet és boldogságot érez­tem, ahogyan átjárja testem és lelkem minden egyes zugát, ugyanakkor olyan felemelő élmény volt, amit szintén nem tudok szavakba önteni. Közben, ha jól emlékszem, csöndesen könnyez­tem az örömtől és a meghatottságtól.
Ami közös, tudomásom szerint mindenkinél jelentkező kísérője a Szent Lélekkel való betöltekezésnek, az az új, ember számára érthetetlen nyelven való beszéd megjelenése. Ez lehet csak egy szótag vagy egy rövid szó, vagy akár éneklés, amely később gyarapodik, és hama­rosan imaéletünk legerősebb eszkö­zévé, fegyverévé válik. Ilyenkor a lelkünk közvetlenül a Szent Léleknek mond titkos dolgokat.

K: Honnan tudhatjátok, hogy tényleg a Szent Lélek töltött be titeket, nem pedig valami illúzió, hipnózis, netán valamiféle gonosz szellemi erő hatása alá kerültetek, és ezen az érthetetlen nyelven nem átkokat vagy istenkáromlást mondtok?
V:  Az egyik fontos bizonyíték bibliai, a másik kettő pedig személyes tapasztalat útján mutatkozik meg.

Az Istentől kért és megkapott Szent Lélek hamisítatlanságának bibliai bizonyítéka Jézus Krisztus ígérete:
»Ugyan melyik apa az közületek, aki a fiának követ ad, amikor az kenyeret kér, és kígyót ad, amikor az halat kér? Vagy ha tojást kér, vajon skorpiót ad-e neki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle!« (Lukács evangéliuma 11.11-13.)
Ami számomra személyes tapasztalatom alapján kizárja a hipnózist vagy valamiféle gonosz erő hatását, az a (már említett) teljes tudatos­ság: a betöltekezés pillanatában és azután is teljesen tudatánál van az ember. A nyelveken szólást, imádkozást akkor kezdem el és akkor fejezem be, amikor akarom. Átformálja a gondolkodásomat – pl. perceken belül elmúlik tőle a rossz kedvem vagy a félelmem, új, építő gondolatok, megoldások jutnak az eszembe –, de egyetlen pillanatra sem veszi át a tudatom fölötti irányítást.
A másik tapasztalati bizonyíték a gondolkodásban és az életvitelben megjelenő, pozitív változás: megerősödik a hit, megérkezik az üdvbizonyosság (vagyis biztosan tudjuk, érezzük, hogy már meg is kaptuk az üdvösséget), érthetővé válik a Szent Biblia, és még hosszan sorolhatnám.

A Szent Lélek természetfölötti megnyilvánulásai
A Szent Lélek napjainkban is nagyon sok és fontos természet­fölötti munkát végez az emberek életében és érdekében: külön­leges vezetést és kijelentéseket ad, gyógyít, csodákat tesz. E munkáinak túlnyomó többségét az általa betöltött emberek által végzi, akiknek a munkához szükséges természetfölötti vezetést, böl­cses­séget és képességeket is megadja (ezekre a harmadik és a negyedik fejezetben még részletesen visszatérünk).
Sok keresztény vezető évszázadok óta állítja azt, hogy a Szent Lélek természetfölötti megnyilvánulásai a bibliai idők végével lezárultak, nem fogadják el, sőt, ördöginek kiáltják ki azt a maguk (magunk) korszakában. Ezzel megfosztják önmagukat és követő­iket Isten közvetlen közelségétől és leghatásosabb segítségétől.
Emellett nagy veszélynek teszi ki magát, aki a Szent Lelket ítélgeti, természetfölötti munkáit, megnyilvánulásait ördöginek nevezi: a Szent Lélek káromlása ugyanis az egyetlen olyan bűn, amelyre nem nyerhetünk bocsánatot. Jézus mondta (itt is, mint mindig, önmagát nevezve Emberfiának):
»Ha valaki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer, de aki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bocsánatot.« (Lukács evangéliuma 12.10.)

Örvendezzünk tehát a Szent Lélek természetfölötti munká­inak, kérjük és engedjük meg, hogy isteni hatalmával cselekedjen bennünk és általunk!

 

AZ ANGYALOK ÉS A SZENTEK FONTOSAK,
DE NEM ISTENEK!

 

Az Isten személyét bemutató fejezet végén fontosnak tartom Istentől tudatosan megkülönböztetni azokat a személyeket, akik kétségkívül közel állnak Istenhez és a keresztény hitélet komoly szereplői, de nem isteni személyek. Ők az angyalok és a szentek. A keresztény kultúrkörben nevelkedett emberek, sőt, a hívő keresztények közül is sokan Isten mellett (vagy akár Isten elé helyezve) őket imádják, ezzel pedig nemcsak elpocsékolják ener­giá­ikat, de veszélybe is sodorhatják magukat.

Angyalok

Az angyalok az ember előtt teremtett, hatalmas erővel rendel­kező, mennyei lények, akik Isten akaratát közvetítik vagy valósítják meg. A Szent Biblia megemlít arkangyalokat, kerúbokat, szeráfokat, és angyali seregeket is – innen tudhatjuk, hogy az angyalok többfélék és igen sokan vannak. Gyakran intézkednek a Földön, de az emberi szemnek általában akkor is láthatatlanok, vagy ismeretlen jótevőként, átlag­embereknek álcázva avatkoznak bele az élet folyamataiba.
A Szent Bibliában több helyen olvashatunk az angyalok álcázás nélküli megjelenéséről is. Ilyenkor minden esetben látszott rajtuk a Menny dicsősége és az óriási hatalom, ezért az emberek megret­tentek tőlük, sőt, gyakran le is borultak előttük.

 Az angyalok szolgáló lelkek!
Az angyalokat Isten a maga szolgálatára teremtette, de gyakran küldi el őket emberek megsegítésére, támogatására:
»Nemde szolgáló lelkek azok valamennyien, akiket szolgá­lat­ra küldtek el azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget?« (Zsidókhoz írt levél 1.14.)
Fontos tudnunk, hogy az angyalok, mint a fegyelmezett katonák, Isten parancsait teljesítik. Amikor támogatnak minket, segítenek rajtunk, azt is Isten parancsára teszik.

Az angyalokkal kapcsolatos tévhitek, tévképzetek
Az angyalokkal kapcsolatos tévképzetek közül talán a leg­jellemzőbb egy igen elterjedt angyal-ábrázolásból ered: a barokk festményekről, a címerekről és a szalon­cukros dobozokról ismert göndör, pufók kis gyermekangyalkák ugyan nagyon aranyosak, de kicsit sem hasonlítanak a valódi angyalokra.
Egy igen elterjedt tévhit, hogy a nagyon jó emberek haláluk után angyalokká „léptethetők elő”. Ez azonban két okból is tévedés: egyrészt nem lehetnek angyalok, másrészt pedig, Isten szeretett gyermekéből szolgáló lélekké lenni egyáltalán nem lenne előléptetés.

Az angyalkultusz
Az angyalokkal kapcsolatos legveszélyesebb tévhit az, hogy igényt tartanak az ember imádatára és imádságaira.
A valódi angyalok nem fogadják el az ember imádatát, hiszen ők maguk is Istent dicsőítik és szolgálják. Ha pedig angyali segít­ségre van szükségünk, ne közvetlenül tőlük kérjünk, hanem Isten­től! (Ha azt szeretnénk, hogy egy hadsereg fegyelmezett katonája meg­tegyen valamit, alapvetően azt sem vele kell megbeszélni, hanem a döntésre jogosult elöljárójával).
Az angyalkultusszal kapcsolatban azonban az a legveszé­lyesebb, hogy az angyalokhoz imádkozó, és még inkább az ennek eredményeként természetfölötti angyali megjelenéseket vagy tevé­keny­ségüket látó, átélő ember valószínűleg bukott angyalok­kal, vagyis démoni lényekkel kerül kapcsolatba. Az ő meg­jelenésük és tevékenységük nagyon is valóságos, de azokban az ember számára nincs semmi köszönet.

Szentek

 A „szent” szóról első hallásra egy templomban álló, hideg kőszobor, vagy díszes festmény juthat eszünkbe, amely egy régen meghalt embert ábrá­zol (én legalábbis sokáig így voltam vele).

Élő szentek
Isten és a Szent Biblia értelmezésében azonban – és úgy gon­do­lom, ez a legfontosabb értelmezés – a szentek nem szobrok vagy képek, hanem mind­azok a valódi emberek, akik személyes hitük által Jézus Krisztushoz tartoznak, akár még a Földön élnek, akár már a Mennyben. Szentségük azt jelenti, hogy Isten számára rendeltek, tiszteletére elkülönítettek. Ez pedig nem az ember érdeme, hanem Isten kegyelme, szeretetből adott ajándéka. Az embernek csak el kell fogadnia, és vigyázni rá.

A pápa által avatott szentek
A mindenkori pápa az egyházjogi törvényekben meghatá­rozott feltételekkel és eljárási rend szerint évszá­zadok óta avat szentté arra érdemesnek tartott embereket. (Őket ábrázolják a szent­képeken és a templomi szobrokon.)
Senkit sem akarok megbotránkoztatni, de azt kell mondanom, hogy ezeket az egyébként bizonyára tényleg kiváló embereket a hivatalos egyházi procedúra a pápa pecsétes levele nem avathatja az isteni értelmezésnek megfelelő szentté.
Ezzel együtt természetesen lehetnek ők is valódi szentek – sőt, valószínű, hogy ténylegesen valódi szentek is –, de kizárólag hitük által, Isten kegyelméből.
Mindemellett a magam részéről fontosnak tartom a pápa általi szentté avatást, hiszen ezáltal a katolikus egyház tagjai elé példa­képül állítja azokat az embereket, akiket életvitelük, hitük, szolgá­latuk, emberszeretetük részletes vizsgálata alapján köve­tésre tart érdemesnek.

A szentek imádata
A szent emberek, amikor a Földön lehunyták a szemüket, az Úrnál nyitották ki. A Mennyben élnek, így a Földön élők imádatára nincs szükségük, nem tudnak védelmezni, vagy a hozzá­juk inté­zett imádságokra válaszolni. Igazából nekünk sincs szükségünk arra, hogy mindezt megtegyék, hiszen Isten, és az Ő angya­lai sokkal hatásosabban munkálkodnak, és ha kell, harcol­nak értünk. Mindazonáltal a Mennyben élő szentek sokat segít­hetnek a Földön élő embereknek: életpéldájukkal, tanításaikkal, szolgá­latuk értékes örökségével; de semmiképpen sem isteni vagy természet­fölötti beavatkozás útján.

A szentnek tartott tárgyak, helyek
A szentnek tartott tárgyak, helyek a kezdetek óta jellemzőek az Istent kereső emberiségre.
Bizonyos helyek (pl. templomok, imaházak, egyházi temetők) és tárgyak (pl. a templom, imaház berendezései, illetve az egy­házi szertartás eszközei) valóban szentek. Ez a szentség azonban azt jelenti, hogy Isten tiszteletére rendeltek, elkülönítettek, nem pedig azt, hogy isteni hatalommal vagy tekintéllyel rendel­kez­nek. Kétség­kívül megilleti őket a különleges bánásmód, a gondos karbantartás, de nem illeti meg őket az Istennek járó imádat!

Az előzőekben leírtak nyomatékosítására olvassuk el Isten tiltó szavait a Tízparancsolatból:
»Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magad­nak faragott képet vagy valami hasonmást arról, ami fenn az égben vagy lenn a földön vagy a vizekben, a föld alatt van! Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok.« (Mózes 2. könyve 20. 3-5/a.)

ÖSSZEFOGLALÁS

A Csodálatos Istenünk című fejezet hosszúságára, de még inkább mondanivalójának kiemelkedő fontosságára tekintettel indokoltnak tartom röviden összefoglalni, áttekinteni ezt a részt.
Isten három személye az Atya, a Fiú és a Szent Lélek – a Szent-háromság. Mindhármuk önálló isteni személy, de tökéletes egy­ségükben mégis egy Isten.
Az Atya megteremtette a világot, és benne az embert, és ma is mindenható, szerető, gondoskodó Atyánk.
A Fiú a mennyei dicsőségét hátrahagyva, emberként meg­született, gyógyította és tanította az embereket. Kereszthalála által magára vette bűneinket, betegségeinket, és tartalmas örök életet ad mindazoknak, akik hit által elfogadják az Ő kegyelmét.
A Szent Lélek által közvetlen kapcsolatba kerülhetünk Istennel: belé merítkezhetünk, Ő pedig betölt minket, ha kérjük. Innentől közvetlenül vezet, tanít, tanácsol, és akár természet­fölötti módon is cselekszik értünk és általunk.

Isten él, és nagyon szeret minket! Igen, minket: egyenként és személyesen a kicsi embereket, az Őáltala teremtett és irányított, hatalmas világ­mindenségben. Viszonzásként jogosan elvárja, hogy imádjuk Őt: szeressük, tiszteljük, higgyünk és bízzunk Őbenne. Ez a viszonzás nem ellenszolgáltatás, hiszen meg sem tudjuk közelíteni azt, amit Ő tett és tesz értünk. Inkább olyan, mint a kisbaba mosolya az őt megszülő, tápláló, gondozó édesanya felé.

Ugyanakkor tiltja, hogy bárki vagy bármi mást imádjunk Rajta kívül, vagyis másnak adjuk azt a szeretetet, hitet, bizalmat, amely Őt illeti meg.

Dr. Szelid Zoltán