Isten él és szeret minket!
ISTEN ÉL ÉS SZERET MINKET!
Igen, Téged is!
Isten élő, valóságos személy, Aki szeret minden embert, és a legjobbat akarja mindenkinek. Az erről való, hit általi meggyőződés sokunknak – évezredek óta sok millió embernek – ad célt, értelmet, reménységet, boldog örök életet. Ugyanakkor ezt az állítást vitatják, támadják, kérdőjelezik meg a legtöbben. Sajnos azt is el kell ismernünk, hogy a történelem során – gonoszságból vagy tévedésből – nagyon sokan okoztak rengeteg kínt, fájdalmat erre hivatkozva másoknak, sőt, önmaguknak is.
Én, e sorok írója nem vagyok pap vagy lelkész (sajnos még csak képzett teológus sem), de a gyakorlatban ismerhettem meg Isten szeretetét és jótetteit személyes életemben és mások életében is – bővebben ld. a *Zoltán, a szelíd* című oldalon!
(Ez a fejezet egy honlap-oldaltól megszokottnál hosszabb, összetettebb, de életem egyik legjobb befektetésének tartom, hogy megírtam, és remélem, Te is annak fogod tartani, hogy elolvasod. Azt is remélem, hogy sok kérdésedre választ adhatok e fejezetben, de az olvasása közben még több kérdés fogalmazódik meg benned, amelyek további gondolkodásra, és a további fejezetek elolvasására indítanak majd.)
Istent szeretni és Isten szeretetében élni jó!
Isten létéről, nemlétéről, kilétéről, jóságáról, szeretetéről, mindenhatóságáról végeláthatatlan vitát folytathatnák, érvek és ellenérvek hosszú sorát vonultathatnánk föl – ahogy ezt tették őseink évszázadok óta, és teszik ma is sokan. Isten és az ember kapcsolatának – mint minden szereteten, elfogadáson és bizalmon alapuló kapcsolatnak – a kulcsa azonban nem a fejben, hanem a szívben van. Istent szeretni és Isten szeretetében élni jó! Ez az én életem és sok más ember életének legértékesebb ajándéka – és szeretném, ha Te is megismernéd és átvennéd ezt a csodálatos ajándékot, Kedves Olvasó!
Egy Isten három személye; az isteni szeretet hármas megnyilvánulása
Isten egyetlen Isten, egyetlen ÚR, Aki mindemellett három személy: az Atya, a Fiú és a Szent Lélek – együttes megnevezésével a kora középkortól: Szentháromság. Ezt nehéz megérteni. A legkönnyebben talán a Nappal szemléltethető. Nap: egy égitest, éltető napsugár vagy időtartam? Igazából mindhárom. Isten három személyében három különböző módon mutatja ki felénk szeretetét, gondoskodását.
ATYA
Az Atyáról az Apostoli Hitvallás ezt vallja meg: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, Mennynek és Földnek teremtőjében”. Az Atya mindennek és mindenkinek a teremtője, mindennél és mindenkinél feljebb való, mindenható.
Először Jézus Krisztus nevezte Őt Atyának, és Ő engedte meg nekünk is, hogy Atyának szólítsuk. Előtte az ÚR, az Isten, az Elohim, illetve annak alapján, ahogy bemutatkozott Mózesnek, a JHVH – kiejtve: Jahve vagy Jehova – neveken szóltak Róla.
Az ember Atya-képe
Az e témához nálam jobban értő emberek szerint az ember Isten-képét, pontosabban Atya-képét a biológiai édesapjáról alkotott képe alapozza és határozza meg. Ha ez a Te esetedben netán kellemetlen volna (sajnos sokan vannak így ezzel), hadd segítsek egy kicsit! Előszöris, hadd tágítsam ki a kört: véleményem szerint ez a személy az apa helyett lehet más, az ember az életében meghatározó szerepet betöltő, idősebb férfi is. Másodszor, hadd osszam meg veled a magamét!
Az én Atya-képemet megalapozó személy nem az édesapám (bár a maga módján ő is szeretett), hanem az anyai nagypapám. A bölcs és kreatív, nagyvonalú, segítőkész, folyton valami újat alkotó ember, aki mindig örült nekem, keblére ölelt, tanított és tanácsolt, szeretett, bátorított; ha jót tettem megdicsért, ha rosszat, akkor türelmesen helyreigazított és megbocsátott. Remélem, én is hasonló Atya-képet adhatok a gyermekeimnek.
K: Ez igazán megható, de meglehetősen szubjektív!
V: Valóban, szükségképpen szubjektív, hiszen az ember maga is szubjektív lény. E képzettársítások segítik korlátozott elménket, hogy egy számunkra használható képet alkothasson a felfoghatatlanról.
Teremtő Atyánk
A teremtésről, mint Isten felfoghatatlanul hatalmas csodájáról (és a vele kapcsolatos jellemző kérdésekről, válaszokról is) részletesen írok az A csodák világa című fejezetben. Itt inkább arról szeretném megosztani Veled a gondolataimat, hogy Isten irántunk való atyasága, atyai szeretete hogyan nyilvánul meg a Teremtés hatalmas munkájában is.
„Emberi méltóság” – gyakran halljuk ezt a kifejezést, már-már közhellyé vált. A valódi emberi méltóságot azonban maga Isten adta az embernek, mégpedig közvetlenül a teremtésekor.
Isten lehelete az emberben
Isten a Teremtés során mindent a szavával, parancsával alkotott meg: a világosságot, az Égboltot, a szárazföldet és a tengereket, a bolygókat, a növényeket és az állatokat. Amikor látta, hogy minden, amit alkotott, igen jó, nekilátott az ember megalkotásának, de egészen különleges módon: tulajdon kezével formálta meg, és maga lehelte az élet leheletét az ember orrába; így lett az ember élő lélekké. Azóta is Isten leheletét hordjuk magunkban: csak mi, emberek az egész Világmindenségben!
Az ember Isten képmása!
»Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.« (Mózes I. könyve, 1.27.)
K: Akkor most a férfit vagy a nőt teremtette Isten az ő képmására? Sőt: akkor most Isten néger vagy fehér, netán eszkimó vagy indián? Magas, alacsony, kövér, sovány? Melyik emberre hasonlít Isten?
V: Nem Isten hasonlít az emberre, hanem az ember hasonlít Istenre. Ez a látszólag logikátlan állítás ad választ erre a logikus kérdésre!
Az ember Isten-hasonlatossága nem a testben van, hanem a lélekben: az értelemben, az érzelemben és az akaratban. A legcsodálatosabb, ugyanakkor a legveszélyesebb ajándéka pedig Istennek az ember számára: a szabad akarat. Ádámot és Évát, a férfit és a nőt egyaránt önmaga képmására, érző, értelemmel és szabad akarattal rendelkező lénnyé teremtette, és minden ember ennek az első emberpárnak az Isteni leheletet, így méltóságot magában hordozó leszármazottja.
Az ember különleges felhatalmazása és felelőssége
»Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!« (Mózes I. könyve, 1.28.)
Az tehát, hogy az ember elterjedt az egész Földkerekségen, és minden fölött hatalommal rendelkezik, Isten parancsa, akarata. Az uralkodás azonban nem kizsákmányolást, és főleg nem elpusztítást jelent. Felelősséggel, a jó gazda gondosságával kellene uralkodnunk, vigyázva Isten teremtett világára.
Mindenható Atyánk
Isten mindenható és mindent tudó – tehát hatalmában áll bármit megtenni, amit csak akar. Nem korlátozza sem az idő, sem a tér, számára nincs lehetetlen.
Isten szeme mindent lát és Isten füle mindent hall!
Nagyon igaz ez a régi kis szólás-mondás. Isten látja, amit teszünk, hallja, amit mondunk, sőt, azt is tudja, hogy mit gondolunk vagy érzünk. Ez nem fenyegetés, hanem ígéret: ő nem egy szuperkém vagy titkos rendőr, nem lebuktatni vagy megbüntetni akar minket, hanem szeretettel segíteni, támogatni az életünket.
A valóságban nincs Isten háta mögötti hely; még egy várbörtön mélye, sőt, egy tengeralattjáró fölötti, többszáz méternyi víztömeg sem választhat el Tőle.
Ő hallja az imádságainkat. Mindegyiket! Ha a szobánkban némán imádkozunk, azt ugyanúgy, mint ha egy hegytetőn állva kiáltunk Hozzá. Sőt: nemcsak hallja, de érti is: magyarul, japánul, szuahéli vagy bármilyen más nyelven. Mindemellett, ha a Földön rajtam kívül még egymilliárd ember imádkozik velem egy időben, akkor is mindannyiunkra száz százalék figyelmet tud fordítani egyszerre.
Mindenható Atyánk nem a mindenható szolgánk!
Gyakran mondják az emberek: „Ha Isten mindenható, igazán tehetne értem is valamit!” Igazából nagyon sokat tett és tesz értünk, sőt, még többet is, ha megkérjük rá.
Isten azonban nem egy dzsinn a palackból, aki minden kívánságot teljesít, hanem egy szeretettel nevelő, gondoskodó, sőt, ha kell, szigorú Atya. Az örökkévalóság perspektívájából látja az életünket, és pontosan tudja, hogy ami most fáj, az majd a javunkra lehet, vagy ami kívánatos, az bajt hozhat ránk. (Erről később még részletesebben is szót ejtünk.)
Isten mindenhatóságának korlátja
K: Ha Isten tényleg mindenható, akkor tud akkora követ teremteni, amit ő maga sem tud elmozdítani?
V: Ezzel a paradoxonnal (vagyis látszólagos ellentéttel) régóta bombázzák a hívőket az Istenben hinni nem akarók. A válasz azonban megvan e kérdésre, mégpedig egy egyértelmű igen! Ez a kő pedig a kemény szívű ember szíve!
Isten maga korlátozza a mindenhatóságát, mégpedig azáltal, hogy szabad akaratot adott nekünk. Nem robotoknak teremtett minket, hanem önállóan gondolkodó lényeknek: Megadta számunkra a döntés lehetőségét és felelősségét. Ezzel együtt van mondanivalója számunkra, és ellát minket tanácsokkal útmutatásokkal, sőt, parancsolatokkal is. Azonban (bár minden joga és lehetősége meglenne rá) sohasem veszi át az értelmünk, érzelmeink vagy akaratunk fölötti uralmat.
Szerető Atyánk
A legjobbat a végére hagytam: Atyánk nagyon szeret minket, sokkal jobban, mint azt el tudnánk képzelni. Az irántunk való jóságát, szeretetét már abban is megmutatta, hogy életet adott nekünk és életben tart minket: azért vagyunk, mert Ő azt akarja, hogy legyünk.
Isten szeret minket, és azt várja tőlünk, hogy mi s szeressük Őt. Egy kis szójátékkal élve: szeretetből alkotott meg, szeretetre.
Isten személyes szeretete
Isten nem az emberiség egészét szereti, mint valami különleges biomasszát (bocsánat a kifejezésért), hanem az embereket egyen-egyenként. Tudja a nevünket, ismeri az életünket, mégis szeret minket. Megkülönböztetett szeretet jut Tőle neked, nekem, és mindenkinek.
K: Istennek ebben a hatalmas Világegyetemben éppen rád és rám, ezen a kis sárgolyón tengődő, parányi porszemekre lenne gondja? Le sem lát idáig, nemhogy érdekelnénk, sőt, szeretne minket!
V: Ezt csakugyan nehéz elképzelni. Hadd szemléltessem egy rövid történettel!
Egy világbirodalom császára emberek millióin, népek, országok sokaságán uralkodott, a legbölcsebb tudósok álltak rendelkezésére, hivatalnokok és katonák és szolgák végeláthatatlan serege teljesítette minden parancsát, és hatalmas épületekben őrizték temérdek kincsét. Volt ennek a császárnak egy pici gyermeke, egy csecsemő, aki még beszélni és járni sem tudott. Talán nem ez a gyermek volt neki a legdrágább mindenek fölött?
Isten a Világűr végtelenjénél, hatalmas bolygó-rendszereinél is fontosabbnak, drágábbnak lát, és jobban szeret minket.
Az ember része a szeretetben
Amikor Jézus Krisztust egy farizeus írástudó megkérdezte, hogy “Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?”, az Atya Mózesnek adott parancsolatait idézve
»Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.« (Máté evangéliuma 22.37-40.)
Egy jó atya elvárja, hogy gyermekei szeressék őt és egymást is. Ugyanígy Isten, Szerető Atyánk a legnagyobb parancsolatában, a legfontosabb feladatunkként határozza meg, hogy viszontszeressük Őt és felebarátunkat, vagyis a másik embert is.
K: Isten ezzel az elvárásával lehetetlent követel tőlünk, hiszen a szeretet egy érzelem, amely vagy kialakul, vagy nem. Nem lehet kikövetelni vagy kierőszakolni.
V: A szeretetet valójában egy akarati döntés alapozza meg: eldöntöm, hogy szeretni akarom, és ezt fogja követni az érzelem. Isten rám áradó szeretete és iránti szeretetem pedig erőt ad ahhoz, hogy embertársamat is szeretni tudjam.
Isten legyőzhetetlen szeretete
Isten tehát szeret minket, és azt várja tőlünk, hogy mi viszontszeressük Őt, és szeressük a másik embert is. Sajnos azonban mi nem vagyunk mindig szeretetre méltók, és nem is adjuk meg a szeretetet Istennek és a másik embernek sem; sőt, ellenkezőleg. Az ember csúnyán visszaél az ajándékba kapott szabad akarattal és hatalommal. Háborúk, gyilkosságok, kizsákmányolás, gyermekek és védekezésre képtelenek sanyargatása, a szenvedők iránti közöny, rosszabb esetben pedig gyönyörködés a szenvedésükben, és még hosszan sorolhatnánk, mi minden szörnyű bűn hatja át nemcsak a történelmünket, de mindennapjainkat is. Élőlények, sőt, egész fajok sokaságát pusztítjuk ki, habzsolva éljük fel a Föld kincseit, és szemetet, szennyeződést gyártunk belőlük. Valljuk be: ha Isten a látható érdemei szerint bánna az Emberiséggel, már régen ki kellett volna pusztítania minket. Azonban nem e látható “érdemek”, hanem az Ő irántunk való szeretete szerint bánik velünk. E szeretet csúcspontja pedig az a jó cselekedet és áldozat, amelyet Jézus Krisztus így mind el nekünk:
»Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.« (János evangéliuma 3.16.)
FIÚ
Isten második személyét, a Fiút Jézus Krisztus néven ismeri az emberiség, és e névben bízunk mi, Őbenne hívő, Őt követő, vagyis keresztény emberek.
A Jézus – eredetileg: Jesua – név az ókori Izraelben egy gyakori férfinév volt, de az Ő esetében éppen azt fejezi ki, amit eredetileg jelent: Isten a szabadító. A Krisztus név nem a személyneve, hanem a méltóságát, tisztségét fejezi ki. Az eredeti görög szó – Khrisztosz – jelentése azonos a héber Mossiah, illetve magyarosan Messiás szóval: Felkent. Az ókori Izraelben a királyokat, a prófétákat és a papokat kenték fel méltóságukra illatos növényi olajjal.
A Jézus Krisztus név tehát ezt jelenti: a felkent király, próféta, pap, aki által Isten megsegít, megszabadít.
Isten Fia már a világ teremtése előtt élt, a Mennyei dicsőségben, mint isteni személy. A Szent Bibliából, Pál apostoltól ezzel kapcsolatban az alábbiakat tudhatjuk meg Róla:
»A ki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született; Mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; minden Ő általa és Ő reá nézve teremtetett. És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.« (Kolossé 1.15-20.)
Isten emberré lett!
A Fiú az emberek iránti szeretetből és könyörületből, isteni dicsőségét hátrahagyva, glória nélkül érkezett az emberek világába. Istenből emberré lett, hogy megmenthessen minket. Csodálatos fogantatásáról, születéséről, életéről, szörnyű kereszthaláláról és dicsőséges feltámadásáról egyházi és népi szertartások, irodalmi művek, filmek, rajzfilmek sokasága szól, így kultúránkban mindenki sokat tud róla, ha akarja, ha nem.
Mégis, hadd osszam itt meg veled a gondolataimat arról, ami engem Jézus földi életéből a leginkább megérint: hogy ameddig ember volt Ő, addig milyen csodálatos jellemű ember volt.
Az első harminc év
Jézus a Menny dicsőségéből érkezve nem egy palotában, hanem egy istállóban született meg, ahol Mária és József jászolba fektette Őt. Ez nagyon romantikusnak látszik a templomi ábrázolásokon, a valóságban azonban a hideg, fertőzésveszélyes, trágyától bűzlő barlangistálló és az állatok nyálával szennyezett jászol talán a legméltatlanabb körülmény, ahogyan ember születhet. Így már születésekor is osztozott az emberi sors nehézségében.
Gyermekként rendkívül bölcs volt, tudatában különlegességének (a templomban 12 éves korában elkápráztatta a legbölcsebbenek tartott vallási vezetőket) , mégis kedves volt, és engedelmes édesanyja, Mária és nevelőapja, József iránt is.
József mellett kitanulta az ácsmesterséget. Jól ismerte a kemény, veszélyes, verejtékes és felelősségteljes fizikai munka nehézségét, fáradalmait.
Mennyei szolgálat a Föld porában
Jézus földi életének kb. harmincadik évében kérésére Keresztelő János bemerítette Őt a Jordán folyóba. Ekkor a Szent Lélek fehér galamb képében leszállt rá, az Atya pedig mennyei szózattal nevezte meg Őt szeretett fiaként az ott lévő ember-sokaság előtt. Ezután azonban nem valami nagy dicsőség következett, mint várnánk, hanem egészen más.
A Szent Lélek kivitte Jézust a sivatagba, ahol negyven napi böjtöléssel készült föl új szolgálatára.
A hosszú böjt végén megérkezett az ördög is, hogy megkísértse, azzal a három dologgal, amelyekkel az embereket a legeredményesebben szokta. Ő azonban megállt a kísértésekben, és győzedelmeskedett.
Jézus mindezeket követően megkezdte valódi földi szolgálatát, azt, amiért jött, és amelynek célját Ő maga így mondta el a Zsinagógában, az Ószövetség egy részletének felolvasásával:
»Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.« (Lukács evangéliuma 4.18.19.; az evangyéliom szó régiesen evangéliumot, vagyis örömhírt jelent.)
Elhívta és kiképezte tizenkét tanítványát. Szeretettel és türelemmel tanította, tanácsolta, igazította helyre őket. Három éven át járta velük Izrael földjét. Isten igazságaira és egymás szeretetére tanította az embereket, e tanításai ma is a keresztény élet alapjai, sőt, kultúránk erkölcsi rendszere is ezeken az alapokon áll. Számos csodát tett, de sohasem a maga kényelmére, hanem mindig az emberek javára, megsegítésére. Természetfölötti módon gyógyította a betegeket, halottakat támasztott föl.
Tűrte a nap hevét, és a szolgálattal járó rengeteg munkát, lemondást. Akkor sem küldte el a hozzá jövő tömeget, amikor kimerültségében és gyászában tanítványai szűk körében szeretett volna lenni, hanem türelemmel tanította, gyógyította, sőt, meg is megvendégelte őket.
Elérkezett nagycsütörtök, az utolsó este. Az utolsó vacsorán Jézus a kenyérrel és a borral bemutatta az úrvacsorát, szemléltetve és megígérve a tökéletes áldozatot. A Gecsemáné-kertben gyötrődve, vért izzadva imádkozott, míg a magával hívott tanítványai kétszer is szépen elaludtak, Júdás pedig éppen az elfogóit vezette el hozzá.
Jézus angyalok seregeit hívhatta volna segítségül, mégis engedte magát elfogni, sőt, a támadók egyikét meg is gyógyította. Az emberiség jótevőjét elhurcolták, vallatták, kínozták és megalázták, mint valami közveszélyes bűnözőt. A hamis vádakat hamis tanúkkal igyekeztek bizonyítani. Ő igazat mondott, mire istenkáromlással vádolva arcon köpték és halálra ítélték. Hajnalra pedig a néhány órája még halálig tartó hűséget fogadó Péter apostol is háromszor megtagadta.
Elvégeztetett!
Jézust nagypéntek reggelén tulajdon népének vallási vezetői a megszálló Római Birodalom hatósága elé hurcolták, és a néhány napja még őt éljenző tömeggel együtt, kiabálva követelték a keresztre feszítését. (A kereszthalál a római „igazságszolgáltatás” legsúlyosabb és legfájdalmasabb büntetési neme volt. Az emberek legyilkolását cirkuszban ünneplő rómaiak is annyira szörnyűnek találták, hogy még az említése is szalonképtelennek számított, később pedig el is törölték.)
Pontius Pilatus helytartó mindent megtett, hogy ne kelljen ezt a szörnyű ítéletet meghoznia: lehetőséget adott Jézusnak önmaga védelmére, de Ő nem élt vele: vállalta, amit vállalnia kellett. Végül, engedve a tömeg követelésének és fenyegetéseinek, Pilátus kimondta a halálos ítéletet.
Jézust rettenetes módon megkorbácsolták a római katonák, megalázták és gúnyt űztek belőle. Majd következett a kálvária: az átvirrasztott éjszaka után, korbácstól vérző sebekkel, fején töviskoronával magának kellett vinnie a keresztet, végig a Fájdalmak Útján (Via Dolorosán), a Koponya-hegyen (Golgotán) kialakított kivégzőhelyig.
A bámészkodó tömeg előtt meztelenre vetkőztették, majd kezeit és lábait hatalmas szögekkel átütve, keresztre feszítették: az Isten ártatlan Fiával éppen úgy bántak el, mint egy súlyos bűnért elítélt rabszolgával!
A feladatra kiképzett katona pontosan tudta, hová kell ütni a szögeket, hogy ki ne szakadjanak, és úgy roncsolják az ereket, idegeket, hogy hosszan tartó, rettenetes kínokat okozzanak.
Ezután minden levegővétel szenvedés volt, egyre nehezebb, egyre több fájdalommal járó küzdelem még egy perc életért. Jézus hat órán át szenvedett a kereszten, és közben a világ összes bűnét, fájdalmát, betegségét magára vette és elszenvedte. Végül pedig megélte a legszörnyűbbet is: az Atyától való elszakítottságot. Mindezt úgy, hogy isteni hatalmánál fogva bármikor leszállhatott volna a keresztről. Körülötte ott gúnyolódott a sokaság, örvendeztek fájdalmának azok, akik a keresztre juttatták, kegyetlenül okozták és szemlélték kínjait a kivégzőosztag katonái, Ő azonban nem bosszúért kiáltott, hanem imádkozott ezekért az emberekért: »Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek«.
»Elvégeztetett« – kiáltotta utolsó erejével, majd bekövetkezett a halál. Az emberiség megváltása, a Sátán legyőzése, Isten és az ember kapcsolatának helyreállítása az Ő kereszthalála által, egyszer és mindenkorra elvégeztetett. A templom kárpitja, amely addig a Szentek Szentjét, Isten földi megjelenésének helyét elválasztotta a külvilágtól, felülről lefelé kettéhasadt: Isten jelenléte és kegyelme kiáradt az egész világra.
Jézus testét eltemették, de nem maradt a sírban: harmadnapra feltámadott, és még negyven napon át tanította, bátorította, vigasztalta tanítványait, majd megadta nekik azt a feladatot, amely ma is minden keresztény számára a legfontosabb: az Ő kegyelmének hirdetését.
Mindezek után fölment a Mennybe, és Isten jobbjára ült, sokkal nagyobb dicsőségben és hatalommal, mint földi életének kezdete előtt. Így lett Jézus Krisztus úr mindenek fölött, királyok királya és uraknak ura, és így lett a mi tökéletes főpapunk.
Jézus Krisztus, tökéletes Főpapunk
Jézus Krisztus a mi Főpapunk, azonban egészen másmilyen főpap, mint amilyenre először gondolnánk.
K: Nekem a főpapról egy tekintélyes öregúr jut eszembe, aki a köznéptől elérhetetlen távolságban, elegáns ruháiban és ékszereivel minden komolyabb erőfeszítés nélkül remekül él abból, hogy ilyen magas méltóságot visel.
V: Bevallom, nekem is. Jézus azonban a legkevésbé sem hasonlít egy ilyen főpapra. Az Ő számára a főpapság nem egy jól fizető állás és megbecsült pozíció, hanem értünk vállalt munka és áldozat.
Véleményem szerint minden papnak, és különösen a főpapnak a kötelessége egyrészt az, hogy összeköttetést teremtsen Isten és az ember között, közvetítse Isten tekintélyét, parancsolatait és szeretetét, másrészt pedig az, hogy építse, gondozza, egyben tartsa – egy szóval: pásztorolja – a hívők közösségét. Jézus mindezt önfeláldozóan és tökéletesen teszi meg:
»Lévén annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.« (Zsidókhoz írt levél 4.14-16.) Tekintsük végig, hogy mit tudunk meg e bibliai szakaszból!
Áthatolt az egeken értünk!
Jézus áthatolt az egeken – volt hatalma és szándéka is megtenni, és megtette, kétszer is. Nem erőfitoktatásként vagy mutatványként, hanem mindkétszer értünk! Először akkor, amikor mennyei dicsőségéből, természet fölötti módon eljött a Földre, hogy megmentsen minket. Másodszor akkor, amikor kereszthalála után negyven nappal, tanítványai szeme láttára, őket áldva fölment a Mennybe. Az út pedig, amelyet Ő tört a Menny és a Föld között, nem zárult be mögötte! Megnyitotta számunkra is a Mennyel való kapcsolat lehetőségét, és a Mennybe vezető utat.
Meg tud indulni gyarlóságainkon
Jézus nem a mennyei magasságból néz le ránk, hanem ismeri a földi életet. Volt éhes, szomjas, fáradt, szomorú, megismerte a rajongók ünneplését és a kirekesztettséget, a megaláztatást, és még a haláltusa fájdalmát is. Minden gondot, bajt, csábítást, szenvedést ismer, amivel nekünk, embereknek szembe kell néznünk a földi életben, de sohasem esett bűnbe. Mindezért, vagy talán mindezek ellenére nem megvető fölénnyel tekint le gyengeségeinkre, botlásainkra és bűneinkre, hanem együttérző irgalmassággal.
A kegyelem királyi székében ülve fogad minket
Amint azt Ő maga mondja, néki adatott minden hatalom Mennyen és Földön; az Ő nevére minden térd meghajol – Ő pedig mindenek fölötti, végtelen hatalmával élve kegyelmet és alkalmas időben való segítséget, sőt, örök életet ad mindazoknak, akik bizalommal járulnak Őhozzá.
K: Az, hogy Jézus mindent megbocsát, nem éppen arra biztatja a bűnöst, hogy bűnözzön csak bátran tovább?
V: Határozottan nem. A bűnbocsánat feltétele, hogy valóban megbánjuk, imádságban megvalljuk , és tudatosan elhagyjuk a bűnt. Aki ezt megteszi, nem akar tovább bűnözni – vagy ha akar, akkor nem tette meg (és sajnos nem is nyer bűnbocsánatot)!
K: A bűnösnek való megbocsátás nem igazságtalanság az áldozattal szemben?
V: Az isteni igazságszolgáltatás lényege nem a bűnös megbüntetése, hanem az áldozat megvigasztalása, az elszenvedett sérelem jóvátétele, amelyet Jézus minden áldozatnak természetfölötti módon megtesz, aki elfogadja.
Ő az Egyház feje
Az Egyháznak, a Benne hívők közösségének vezetője Krisztus, aki nem hagyta, és soha nem is hagyja el az övéit. Ez a kapcsolat azonban sokkal több egy vezető-közösség viszonynál: Ő a szent Egyház feje, az Egyház pedig Krisztus teste – teljes, elválaszthatatlan, szoros szövetség, folyamatos együttműködés. Itt nem lehet sem vezetőváltás, sem pedig felmondás a vezető részéről!
K: Azt mondod, hogy az egyház feje a Krisztus. De melyik egyházé? A katolikusé, a reformátusé, az evangélikusé, vagy valamelyik kisebbé?
V: Az Egyház valójában ténylegesen egy: a szentek közössége, amelyet nem választhatnak szét a felekezeti vagy szervezeti határok, sem az országhatárok, de még az évszázadok sem! (Ezt bővebben kifejtjük az “Az egyház valódi titkai” c. fejezetben.
Tökéletes áldozó és tökéletes áldozat
Ősidők óta minden vallás és minden emberi közösség papjai mutatnak be áldozatot isteneik kiengesztelésére: állatokat, növényeket, ételeket, legrosszabb esetben akár embert is.
Arra azonban egyedül Jézus Krisztus vállalkozott, hogy önmagát adja áldozatul. Mint ember, szenvedett és meghalt a kereszten, és mint isten, ezzel az áldozatával el tudta venni a bűneinket! Erre az áldozatra emlékezünk az úrvacsorával, – a katolikus egyházban a szentáldozással –, amelynek során a kenyér formájában jelképesen az Ő testét esszük, amelyet értünk megkínoztak és megöltek, a borral pedig, ugyancsak jelképesen, az Ő vérét isszuk, amelyet értünk kiontottak. Ezt az Ő parancsára tesszük, ameddig vissza nem jön értünk.
Jézus Krisztus újra eljön!
Jézus Krisztus másodszor is el fog jönni a Földre, de nem csecsemőként, hanem mennyei dicsőséggel és hatalommal. az ég felhőin. Ezzel nem új időszámítás kezdődik, mint első eljövetelével, hanem lezárul a történelem. Ez az eseménysor lesz az, amelyet világ végének, vagy apokalopszisnek is neveznek.
K: Jó, de mikor fog ez megtörténni? A különböző vallások és jóslatok már emberemlékezet óta hirdetik, hogy mindjárt eljön a világ vége, aztán még azóta sem ért ide!
V: Azt, hogy mikor érkezik el ennek az ideje, nem tudhatjuk, mert Isten nem akarja a tudomásunkra hozni. Amikor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha tudnánk, arra jutottam, hogy tényleg sokkal jobb nekünk ez így!
Erre a bizonyos időt tudakozó kérdésre Jézus így válaszolt tanítványainak:
»Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.« (Apostoolok cselekedetei 1.7.)
Az, hogy Jézus még nem jött vissza, nem késlekedés, hanem kegyelem, hogy minél több ember részesülhessen az üdvösségben. Én – bár keresztény emberként természetesen magam is várom az Ő eljövetelét – nagyon hálás vagyok, hogy tart még a kegyelem ideje. Ha például csak száz évvel ezelőtt jött volna el (ami az Ő szempontjából a Mennybe menetele óta eltelt, csaknem kétezer évhez képest szinte semmi), nekünk esélyünk sem lenne az üdvösségre, sőt, még csak meg sem születhettünk volna.
K: Jól értem, Jézus azért jön el majd újra, hogy mindenkit és mindent elpusztítson?
V: Éppen ellenkezőleg: halandó vagy már halott testünket örökké élővé és romolhatatlanná teszi, és elszennyezett, fertőzött világunk helyett új eget és új földet, tiszta, egészséges világot teremt, ahol együtt tölthetjük Vele örök életüket.
SZENT LÉLEK
Isten harmadik személyéről, Szent Lélekről tudnak általában az emberek a legkevesebbet, pedig Ő az, aki által a legközelebbi kapcsolatba kerülhetünk Istennel. A modern keresztény közösségekben és irodalomban igen gyakran a Szent Szellem néven nevezik Őt.
A Biblia valóban a görög „pneuma” szót használja, amelynek jelentése: szél vagy szellem. Amikor azonban a bibliafordításokat készítették, a szellem (mint sokak számára ma is) kifejezetten rossz érzést keltő, a kísértetre vagy valamiféle gonosz lényre utaló szó volt, ezért váltották ki az eredeti, Szent Szellem nevet a Szent Lélek vagy Szentlélek szóhasználattal. Szent Lélek, Szentlélek, Szent Szellem – igazából mind a három név helyes, és ugyanarra a személyre utal.
Szent Lélek valódi isteni személy!
Egyes vallási közösségek és tanítások Szent Lelket valamiféle személytelen energiának képzelik el. Ez azonban tévedés. Ő egy személy, aki az Atyával és a Fiúval tökéletes összhangban áll, de önálló akarattal rendelkezik, és önállóan cselekszik. Aktívan közreműködött a világ teremtésében, hatékonyan támogatta Jézus Krisztus földi szolgálatát, és a kezdetektől napjainkon át a történelem lezárultáig számtalan módon segítette, segíti a keresztény embereket.
Jézus ígéretei és tanításai a Szent Lélekről
Jézus Krisztus mennybe menetele előtt megígérte, hogy helyette egy másik isteni személy fog eljönni: a Szent Lélek, aki…
Az Igazság lelke, vigasztalónk és tanítómesterünk
»Ha szerettek engem, megtartjátok a parancsolataimat, és én kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad majd nektek, hogy veletek maradjon mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja és nem ismeri őt, de ti ismeritek, mert nálatok lakik, és bennetek lesz.« (János evangéliuma 14. 15-17.)
»A Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az majd mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek.« (János evangéliuma 14. 26.)
»Még sok mondanivalóm van, de most nem tudnátok elhordozni, de amikor eljön az, aki az igazság Lelke, elvezet majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket kijelenti nektek. Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és kijelenti nektek.« (János evangéliuma 16. 12-14)
Szent Lélek tehát az Igazság Lelke, tanítómesterünk, aki Isten igazságaira tanít minket, és segít, hogy minden eszünkbe jusson a kellő időben, az is, amire magunktól nem emlékeznénk. Vígasztalónk is egyben, aki mellettünk áll, megerősít és támogat minket a nehéz időkben.
Védelmezőnk, ügyvédünk
A vígasztaló szó az Újszövetség eredeti, görög nyelvű szövegében védelmezőt, pártfogót, ügyvédet is jelent. Védelmez a gonosz erőktől és a magunk gonosz gondolataitól, a az emberek és az ördög vádaskodásaitól. Ügyvédként védelmez minket akkor is, amikor a hatalom számon kéri rajtunk a hitünket, és ezt egy különös módon teszi: Ő maga szól rajtunk keresztül.
»Amikor majd zsinagógákba hurcolnak, felsőbbségek és hatóságok elé állítanak benneteket, ne aggodalmaskodjatok, hogy miként védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít titeket, mit kell mondanotok.« (Lukács evangéliuma 12.11-12.)
Erőt ad a szolgálathoz
Jézus nagyon jól tudta, hogy tanítványainak, követőinek természet fölötti erőre, bátorságra és védelmezésre lesz szükségük ahhoz, hogy a rájuk bízott különösen fontos szolgálatot el tudják látni. Ezért »Amikor együtt volt velük, meghagyta nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsálemből, hanem várják meg az Atya ígéretét, amelyről azt mondta: Hallottátok tőlem, hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban nemsokára Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni.« (Apostolok cselekedetei 1.4-5.)
Ezután pedig megadta nekik azt a csodálatos ígéretet és óriási, de szép feladatot, amit nekünk, mai keresztényeknek is:
»De erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig.« (Apostolok cselekedetei 8.)
A Szent Lélek kiáradása
Jézus megígérte a Szent Lélek eljövetelét, és ha Ő valamit ígér, akkor annak úgy is kell lennie! Mennybe menetele után tíz nappal, pünkösd napján Isten kiárasztotta, minden ember számára elküldte a Szent Lelket.
(Isten Lelke sokszor vezérelt, tanácsolt egyes embereket már a kezdetektől: pl. Mózest, a nagy királyokat és prófétákat, sőt, Isten az Ő útján ihlette a Szent Bibliát, de ez a különleges kapcsolat addig csak kevesek számára adott, kivételes kegy volt.)
A Szent Biblia így számol be a csodálatos pünkösdi eseményről, a Szent Lélek kiáradásáról:
»Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre.
Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi élt akkor Jeruzsálemben, akik a föld minden nemzete közül jöttek. Amikor ez a zúgás támadt, összefutott a sokaság, és zavar támadt, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.« (Apostolok cselekedetei 2. 1-8.)
A Szent Lélek ma
A Szent Lélek ugyanúgy árad tovább a keresztények közösségébe, és ugyanúgy munkálkodik, mint ahogy azt a Szent Bibliában olvashatjuk. Ahogy csaknem kétezer éve, ma is csak megtért, hívő keresztényekre árad ki, általában a Szent Lélekkel már betöltött ember kézrátétele és imádsága útján, és a betöltekező ember kérésére. (Kivételes esetben kérés és emberi közreműködés nélkül is kiáradhat valakire a Szent Lélek, de sohasem az érintett akarata ellenére.)
K: A keresztényektől hallottam már azt is, hogy kiárad valakire a Szent Lélek, olyat is, hogy betölti, de olyat is, hogy a hívő bemerítkezik, vagy megkeresztelkedik Szent Lélekkel. Mi a különbség ezek között?
V: Ezek mind ugyanazt az eseményt fejezik ki, kétféle nézőpontból:
Amikor a Szent Lélek kiárad valakire, akkor be is tölti őt – úgy is mondhatjuk, hogy betölti a már említett, Pascal által megnevezett Isten alakú űrt. Ugyanakkor a hívő ember bemerítkezik a Szent Lélekbe, és egy különleges keresztséget vesz föl általa. Ezáltal egy nagyon belsőséges kapcsolatba kerül Istennel. Ez ahhoz hasonlítható, mint amikor a vízbe merítünk egy poharat: a pohár a vízben lesz, a víz pedig a pohárban. Ugyanígy, a Szent Lélekbe bemerítkező embert betölti a Szent Lélek, és dolgozik a belsőjében: gyógyít, tanácsol, vigasztal, vezet.
Fontos tudnunk, hogy a Szent Lélek sohasem erőszakos vagy tolakodó, nem veszi át tőlünk az önrendelkezés lehetőségét vagy a tudatunk fölötti irányítást.
K: Igaz az, hogy amikor ez az állítólagos Szent Lélekkel betöltekezés megtörténik, akkor furcsa dolgokat tesz az ember, mint aki valamiféle révületbe esett, vagy netán megbolondult?
V: Felületesen nézve egyes embereknél talán tényleg látszhat így.
A Szent Lélekkel való betöltekezést általában erős érzelmek kísérik, amelyekre a különböző emberek természetesen különbözőképpen reagálnak. Van, aki harsányan nevet, más zokog, megint más hangosan örvendezik vagy boldogan énekel, és olyan is van, aki ezeket kombinálja; de olyan is, aki semmi ilyet nem tesz. Én például leírhatatlanul mély szeretetet és boldogságot éreztem, ahogyan átjárja testem és lelkem minden egyes zugát, ugyanakkor olyan felemelő élmény volt, amit szintén nem tudok szavakba önteni. Közben, ha jól emlékszem, csöndesen könnyeztem az örömtől és a meghatottságtól.
Ami közös, tudomásom szerint mindenkinél jelentkező kísérője a Szent Lélekkel való betöltekezésnek, az az új, ember számára érthetetlen nyelven való beszéd megjelenése. Ez lehet csak egy szótag vagy egy rövid szó, vagy akár éneklés, amely később gyarapodik, és hamarosan imaéletünk legerősebb eszközévé, fegyverévé válik. Ilyenkor a lelkünk közvetlenül a Szent Léleknek mond titkos dolgokat.
K: Honnan tudhatjátok, hogy tényleg a Szent Lélek töltött be titeket, nem pedig valami illúzió, hipnózis, netán valamiféle gonosz szellemi erő hatása alá kerültetek, és ezen az érthetetlen nyelven nem átkokat vagy istenkáromlást mondtok?
V: Az egyik fontos bizonyíték bibliai, a másik kettő pedig személyes tapasztalat útján mutatkozik meg.
Az Istentől kért és megkapott Szent Lélek hamisítatlanságának bibliai bizonyítéka Jézus Krisztus ígérete:
»Ugyan melyik apa az közületek, aki a fiának követ ad, amikor az kenyeret kér, és kígyót ad, amikor az halat kér? Vagy ha tojást kér, vajon skorpiót ad-e neki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle!« (Lukács evangéliuma 11.11-13.)
Ami számomra személyes tapasztalatom alapján kizárja a hipnózist vagy valamiféle gonosz erő hatását, az a (már említett) teljes tudatosság: a betöltekezés pillanatában és azután is teljesen tudatánál van az ember. A nyelveken szólást, imádkozást akkor kezdem el és akkor fejezem be, amikor akarom. Átformálja a gondolkodásomat – pl. perceken belül elmúlik tőle a rossz kedvem vagy a félelmem, új, építő gondolatok, megoldások jutnak az eszembe –, de egyetlen pillanatra sem veszi át a tudatom fölötti irányítást.
A másik tapasztalati bizonyíték a gondolkodásban és az életvitelben megjelenő, pozitív változás: megerősödik a hit, megérkezik az üdvbizonyosság (vagyis biztosan tudjuk, érezzük, hogy már meg is kaptuk az üdvösséget), érthetővé válik a Szent Biblia, és még hosszan sorolhatnám.
A Szent Lélek természetfölötti megnyilvánulásai
A Szent Lélek napjainkban is nagyon sok és fontos természetfölötti munkát végez az emberek életében és érdekében: különleges vezetést és kijelentéseket ad, gyógyít, csodákat tesz. E munkáinak túlnyomó többségét az általa betöltött emberek által végzi, akiknek a munkához szükséges természetfölötti vezetést, bölcsességet és képességeket is megadja.
Sok keresztény vezető évszázadok óta állítja azt, hogy a Szent Lélek természetfölötti megnyilvánulásai a bibliai idők végével lezárultak, nem fogadják el, sőt, ördöginek kiáltják ki azt a maguk (magunk) korszakában. Ezzel megfosztják önmagukat és követőiket Isten közvetlen közelségétől és leghatásosabb segítségétől.
Emellett nagy veszélynek teszi ki magát, aki a Szent Lelket ítélgeti, természetfölötti munkáit, megnyilvánulásait ördöginek nevezi: a Szent Lélek káromlása ugyanis az egyetlen olyan bűn, amelyre az elkövetője nem nyerhet bocsánatot. Jézus mondta (itt is, mint mindig, önmagát nevezve Emberfiának):
»Ha valaki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer, de aki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bocsánatot.« (Lukács evangéliuma 12.10.)
Örvendezzünk tehát a Szent Lélek természetfölötti munkáinak, kérjük és engedjük meg, hogy isteni hatalmával cselekedjen bennünk és általunk!
AZ ANGYALOK ÉS A SZENTEK FONTOSAK,
DE NEM ISTENEK!
Az Isten személyéről szóló gondolatsort követően fontosnak tartom Istentől tudatosan megkülönböztetni azokat a személyeket, akik kétségkívül közel állnak Istenhez és a természetfölötti világ fontos személyei, de nem isteni személyek. Ők az angyalok és a szentek. A keresztény kultúrkörben nevelkedett emberek, sőt, a hívő keresztények közül is sokan Isten mellett (vagy akár Isten elé helyezve) őket imádják, ezzel pedig nemcsak elpocsékolják energiáikat, de veszélybe is sodorhatják magukat.
Angyalok
Az angyalok az ember előtt teremtett, hatalmas erővel rendelkező, mennyei lények, akik Isten akaratát közvetítik vagy valósítják meg. A Szent Biblia megemlít arkangyalokat, kerúbokat, szeráfokat, és angyali seregeket is – innen tudhatjuk, hogy az angyalok többfélék és igen sokan vannak. Gyakran intézkednek a Földön, de az emberi szemnek általában akkor is láthatatlanok, vagy ismeretlen jótevőként, átlagembereknek álcázva avatkoznak bele az élet folyamataiba.
A Szent Bibliában több helyen olvashatunk az angyalok álcázás nélküli megjelenéséről is: ilyenkor minden esetben látszott rajtuk a Menny dicsősége és az óriási hatalom, ezért az emberek megrettentek tőlük, sőt, gyakran le is borultak előttük.
Az angyalok szolgáló lelkek!
Az angyalokat Isten a maga szolgálatára teremtette, de gyakran küldi el őket emberek megsegítésére, támogatására:
»Nemde szolgáló lelkek azok valamennyien, akiket szolgálatra küldtek el azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget?« (Zsidókhoz írt levél 1.14.)
Fontos tudnunk, hogy az angyalok, mint a fegyelmezett katonák, Isten parancsait teljesítik. Amikor támogatnak minket, segítenek rajtunk, azt is Isten parancsára teszik.
Az angyalokkal kapcsolatos tévhitek, tévképzetek
Az angyalokkal kapcsolatos tévképzetek közül talán a legjellemzőbb egy igen elterjedt angyal-ábrázolásból ered: a barokk festményekről, a címerekről és a szaloncukros dobozokról ismert göndör, pufók kis gyermekangyalkák ugyan nagyon aranyosak, de kicsit sem hasonlítanak a valódi angyalokra.
Egy igen elterjedt tévhit, hogy a nagyon jó emberek haláluk után angyalokká „léptethetők elő”. Ez azonban két okból is tévedés: egyrészt nem lehetnek angyalok, másrészt pedig, Isten szeretett gyermekéből szolgáló lélekké lenni egyáltalán nem lenne előléptetés.
Az angyalkultusz
Az angyalokkal kapcsolatos legveszélyesebb tévhit az, hogy igényt tartanak az ember imádatára és imádságaira.
A valódi angyalok nem fogadják el az ember imádatát, hiszen ők maguk is Istent dicsőítik és szolgálják. Ha pedig angyali segítségre van szükségünk, ne közvetlenül tőlük kérjünk, hanem Istentől! (Ha azt szeretnénk, hogy egy hadsereg fegyelmezett katonája megtegyen valamit, alapvetően azt sem vele kell megbeszélni, hanem a döntésre jogosult elöljárójával).
Az angyalkultusszal kapcsolatban azonban az a legveszélyesebb, hogy az angyalokhoz imádkozó, és még inkább az ennek eredményeként természetfölötti angyali megjelenéseket vagy tevékenységüket látó, átélő ember valószínűleg bukott angyalokkal, vagyis démoni lényekkel kerül kapcsolatba. Az ő megjelenésük, tevékenységük is hatékony és valóságos, de azokban az ember számára nincs semmi köszönet.
Szentek
A „szent” szóról első hallásra egy templomban álló hideg kőszobor, vagy díszes festmény juthat eszünkbe, amely egy régen meghalt embert ábrázol (én legalábbis sokáig így voltam vele).
Élő szentek
Isten és a Szent Biblia értelmezésében azonban – és úgy gondolom, ez a legfontosabb értelmezés – a szentek nem szobrok vagy képek, hanem mindazok a valódi emberek, akik személyes hitük által Jézus Krisztushoz tartoznak, akár még a Földön élnek, akár már a Mennyben. Szentségük azt jelenti, hogy Isten számára rendeltek, tiszteletére elkülönítettek. Ez pedig nem az ember érdeme, hanem Isten kegyelme, szeretetből adott ajándéka. Az embernek csak el kell fogadnia, és vigyázni rá.
A pápa által avatott szentek
A mindenkori pápa az egyházjogi törvényekben meghatározott feltételekkel és eljárási rend szerint évszázadok óta avat szentté arra érdemesnek tartott embereket. (Őket ábrázolják a szentképeken és a templomi szobrokon.)
Senkit sem akarok megbotránkoztatni, de azt kell mondanom, hogy ezeket az egyébként bizonyára tényleg kiváló embereket nem a hivatalos egyházi procedúra és a pápa pecsétes okirata avathatja szentté, hanem kizárólag személyes hitük, hitbeli cselekedeteik és Isten kegyelme.
Mindemellett a magam részéről fontosnak tartom a pápa általi szentté avatást, hiszen ezáltal a katolikus egyház tagjai elé példaképül állítja azokat az embereket, akiket életvitelük, hitük, szolgálatuk, emberszeretetük részletes vizsgálata alapján követésre tart érdemesnek.
A szentek imádata
A szent emberek földi életük befejeztével, fizikai haláluk után a Mennyben élnek, így a Földön élők imádatára nincs szükségük, nem tudnak védelmezni, vagy a hozzájuk intézett imádságokra válaszolni. Igazából nekünk sincs szükségünk arra, hogy mindezt megtegyék, hiszen Isten, és az Ő angyalai sokkal hatásosabban munkálkodnak, és ha kell, harcolnak értünk. Mindazonáltal a Mennyben élő szentek sokat segíthetnek a Földön élő embereknek: életpéldájukkal, tanításaikkal, szolgálatuk értékes örökségével; de semmiképpen sem isteni vagy természetfölötti beavatkozás útján.
A szentnek tartott tárgyak, helyek
A szentnek tartott tárgyak, helyek a kezdetek óta jellemzőek az Istent kereső emberiségre.
Bizonyos helyek (pl. templomok, imaházak, egyházi temetők) és tárgyak (pl. a templom, imaház berendezései, illetve az egyházi szertartás eszközei) valóban szentek. Ez a szentség azonban azt jelenti, hogy Isten tiszteletére rendeltek, elkülönítettek, nem pedig azt, hogy isteni hatalommal vagy tekintéllyel rendelkeznek. Kétségkívül megilleti őket a különleges bánásmód, a gondos karbantartás, de nem illeti meg őket az Istennek járó imádat! Mindezek nyomatékosítására olvassuk el Isten tiltó szavait a Tízparancsolatból:
»Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak faragott képet vagy valami hasonmást arról, ami fenn az égben vagy lenn a földön vagy a vizekben, a föld alatt van! Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok.« (Mózes 2. könyve 20. 3-5/a.)
ÖSSZEFOGLALÁS
Isten három személye az Atya, a Fiú és a Szent Lélek – a Szentháromság. Mindhármuk önálló isteni személy, de tökéletes egységükben mégis egy Isten.
Az Atya megteremtette a világot, és benne az embert, és ma is mindenható, szerető, gondoskodó Atyánk.
A Fiú a mennyei dicsőségét hátrahagyva, emberként megszületett, gyógyította és tanította az embereket. Kereszthalála által magára vette bűneinket, betegségeinket, és tartalmas örök életet ad mindazoknak, akik hit által elfogadják az Ő kegyelmét.
A Szent Lélek által közvetlen kapcsolatba kerülhetünk Istennel: belé merítkezhetünk, Ő pedig betölt minket, ha kérjük. Innentől közvetlenül vezet, tanít, tanácsol, és akár természetfölötti módon is cselekszik értünk és általunk.
Isten él, és nagyon szeret minket! Igen, minket: egyenként és személyesen a kicsi embereket, az Őáltala teremtett és irányított, hatalmas világmindenségben. Viszonzásként jogosan elvárja, hogy imádjuk Őt: szeressük, tiszteljük, higgyünk és bízzunk Őbenne. Ez a viszonzás nem ellenszolgáltatás, hiszen meg sem tudjuk közelíteni azt, amit Ő tett és tesz értünk. Inkább olyan, mint a kisbaba hálás mosolya a róla szeretettel gondoskodó édesanyja felé.
Dr. Szelid Zoltán